Régi dolgok..

BELSŐ TÉL

 

Mert jégbe fagyott világról álmodom
ahogy a lassuló hóesés neszével
takaróm felett hihetetlen táncba fordúl
a világ, hogy elvigyen innen messze

Hogy távoli apró csillag
mozi utáni éjszaka testére tetovált
fényévé váljak
amit nem látsz meg többé.

Mert eloltott tüzeket tapos
álmodban a láb, mi ezer éve mozdulatlan
mert a láncra vert idegek nem visznek sehová
az örök mozdulatlanság gyönyöre hull
furcsa por, mi megment, megtart, megvéd, megöl
s a toronyórák magasából kicsobbanó idővel együtt ölel.

Maradt még benned valami élet,
hogy a reggeli buszok taposhassák lépteid nyomát.
Hogy felhőszörnyek dühödt harapásaként hulljon rád
a jeges, hideg, széllelbélelt eső.

Már nem vagy itt, a látvány mögül
elindultál már test nélküli kaland felé.
Tudom, hogy rólad szól a megkésett hóesés.
1998.01.09.

SOLITARIUS

(a naphoz)

Nézd, itt maradók szakadékká változó testei mutatják hatalmas vándorlásod útvonalát. Körbe-körbe járod a semmit, mi végte­len hideg, mélysötét, s boldog testtelen mozdulatlanságban te­rül el a nem látott világoktól, a fekete lepelként ránk boruló éjszakáig.

Nem követünk téged, mert fényed megöli védtelen tekintetün­ket. Emlékezni fogunk rád, ha már olyan távol jársz is, hogy a megvakult százezer mérföldek is porrá törve temetkeznek ősi szertartás szerint a véges emlékezet sírboltjai mellé.

Kivágott fák, beomlott aranybányák és halott tengerek vagyunk. Már nincs szemünkben éhség, nincs test, nincs fájdalom, csak valami egyre gyengébben hullámzó remegés önti el a kiszáradt folyómedreket.

Erre sodródunk el, test nélküli lények, megérintjük az alvó gyer­mekeket, hogy felzokogjanak, s csillogó könnycseppeket ejtse­nek a földre. A száműzöttek kóborló kutyái falták fel egykor szép testünket, most a jégbe fagyott üvöltéseket játssza el a rémült napfogyatkozás.

Ébredésünk szélcsendben hánykolódó vitorlás hajó,
első mozdulataink a szomjan halók tébolyult léptei, ahogy kényszerkép oázisuk tavában taposnak. Végül a kulcsra zárt ajtókon kívülről utolsóként kopogtat a csend …
1998.03.27.

9493. ÉJSZAKÁM
(születésnapomra)

Mert arany esőket látok még
ahogy a szem lassan a semmibe hatol
ahová az arcod formázó felhők tartanak
megérintik a földet, ami újra és újra
beleborzong az eső érintésébe
a fákat elnémítja a fájdalom
de a kövek a folyók mélyén
békésen alszanak tovább.

A falra vetítve kép
a pillanat, ahogy megláttalak
visszhangzik mélységemben lépted zaja
az illat mit hoztál fehérre váltotta
a véres vitorlákat.

Utolsó lépteim a nappal romjain
fekete port vernek fel és életre hívják
ezt a hatalmas éjszakát, hogy elrejtse
utolsó kiáltásaim, amiket visszhang ismétel
mint a megakadt tű a lemezen a neved.

Mert arany esőket látok még
hatalmas jéghegyek olvadnak
halott tengerré ( én vagyok)
mert távol vagy és téged üvölt
a villámok festette éji vihar.
1998.06.05.

ÚT-TÉL-MÁS

Sorban haladó, sovány, örökké éhes mérföldek zabálják fel a benzingőzbe fulladt utat mögöttünk, hogy ne érkezzünk vissza, mert véget ért a falra festett nyár. Kiszaggatott lepel az ég felettünk, szürke unalom borítja, lassú eső hívja életre a csillogást az út kígyójának bőrén. Szemünket reflektorok hatalmas kései szabdalják, mert vakon járjuk az utat és a még látók egymás után zuhannak valami kegyetlen gyermek által a korlát mellé rajzolt szakadékba. Nincs tétovább mozdulatözön a világon, mint ahogy mi haladunk: – a sehonnan fertőzött oázisaiból a sehová titkokkal teli, gazdagon termő földjei felé.

Félelmet nem látsz az arcokon, mert a félelem a 234 -ik kanyar után odébbállt, mert fáradtak már folyton a nyomunkban portyázó, folyamatos apró harapásokkal az őrület béklyója felé kergető falkái. Emlékszem a vándormadarak hívására, ölelni hívtak – kék eget ölelni – repültek boldog rikoltást hallatva a tengerhez. Emlékszem, láttalak már téged titokban – jégkockába zárva buborék – italom furcsa tavában ültél és táncba hívtad a lámpák körül tébolyult táncot lejtő éjjeli lepkéket mind. Most nincs idő beszélni, ébredni, roskatag buszokra szállni, mert hóesésre várunk, a hófehérbe öltözött tájakat nézzük, Tv képernyőkön kimerevített hópehely öleléseket ünneplünk, boldogan felszabadult némaságban, míg mindent elönt a forró testeken felismerhetetlen nyomokat hagyó fagyhalál.
1997.12.02.

KÉPEK

Az est felé

Nézz vissza kedves
mögötted annyira zokog a táj.
Sötétség s jön az est
elborítja fájdalommal lépted nyomát.
Nézz rám és énekelj
itt dalol a fájdalom.
Jöjj el, ne ébressz fel
kezemben arcodat álmodom.

A háború

Sebesült nappal
ereimben robbansz, a Vér.
Megadja magát a hajnal
az ismeretlen katona szerelmes beléd.
A háború vége: tépett felhők
zuhannak a villám nyomán.
Várok, s ha eljössz
virág nyílik a béke porán.

A tenger

Hajók közelednek a part felé
kincseket hoznak.
Arany mozdulataid kelyheit az istenek lábai elé
ezüst mosolyaidból öntött szobrokat.
Selyem hajszálaidból
szerelem vitorláit fonják a tündérek.
Lassuló hajók drágakő mozdulataidtól
a kikötőben várlak téged.

A festő

Vászonra festetek
ruhátlan angyal.
Százezer képemet
Tél öli meg mély faggyal.
Kék égre festelek
felhőmosoly leple válladon.
Vad vágtató színeket
Tavasz vonatán utazom.
Falevélre rajzollak
két kezed nyújtod felhők felé.
Vándor madarak hívnak
gitáron játszom az Ősz terén.
Tengervíz s holdfényből kikevert színekkel
zápor ölelését tested körül.
Óceán vár, partján, álomból épült szirtekkel
előlépek hirtelen a Nyár mögül
1997.08.27.

ÉBREDJ!

A használaton kívüli rádióállomások
utolsó neked írt dalomat sugározzák az ég felé.

A meteorok legyilkolta sodródó műholdak
arcomon a nyár mosolyával cipelik a fényképem.

A félelemtől izzadt kezek által rég kihúzott telefonok
utolsó kiáltásom rettegő magánhangzóit ismétlik újra.

A dühös mozdulatokkal kitört képernyőjű televíziók
közvetítenek az arcodon ölelkező esőcseppek táncáról.

A várost elfoglaló katonák lábaitól széttaposott rádiók
Jim hangját köhögik fel, ahogy lassú lepkeszárnyakon ülve szaval: AWAKE!

A napkitörések fényiszonyatában megsemmisült holdak
sötét szakadékaiban megcsillansz még egyszer apró gyémánt.

A mérföldek hátára gyengén hanyatló futárok
lélegzete nevedet vonja selymes párába.

A rég kiürült penészes filmvásznú, dohányillatú mozik utolsó kockáin
látható ahogy a hóesésben éjt ejt válladra a tél

a dobok hívják vissza a másik oldalon járó sámánt
szerelmet kiállt mialatt testébe visszatér
szemeiben lassan vörös vitorlákat bont ki a hajnal.
1997.08.21

MERT OLYAN MÉRHETETLENÜL TÁVOLI MINDEN

Nem létezem, nem száguldás ez, csak ülök a buborék belsejé­ben. Nincs nap, nincs éj, a zaj és a csend váltakozik itt belül, valami fojtott ritmusban. Élő fájdalom mesél arról, hogy kupor­gok a sarokban én a gyermek és mély illatos kortyokat szívok a rettegés anyatejéből.

Megkapaszkodom egy arcban, ami belém hatol, lépcsőkön jár, összekuporodva alszik ismeretlen fekhelyeken. Minden szerel­met üvölt, az ember ki a villamos alá esett szívdobbanásokat köpött az égre és lerombolta a tornyot a hegytetőn. Nem látta senki, mert a buborék mindent elrejt.

Meghalni kiáltok, te buszra szállsz, nem érzem már, mert távoli az idő, hogy nem voltál, igaz néha meggyalázza arcom ahogy az ablakokból rám mosolyog. Ha a telefonban kattan utánad a ma­gány, felgyújtom a csendet bennem létező testeden.
Álomba mártom arcomat, forog a város.
/mozi után/
1996.07.05

FÉKEZHETETLEN*

Nézd vörös éj ugrik a falra, s ránk vigyáz
csillag szemeivel furcsa rajzokat vés a földre.
Tetovált mosoly az arcom, néma szél leigáz
halál tekint vissza – mély az utazás tükre.

Vérző kiáltás, sebzett varázslat vagy bennem
távoli dal, tűz lobog valahol a sírkertben.
Más buszok viszik az álmokat ki a városból
whisky testű hajnal csepegtet a lassú mámorból.

Repülő hűvös angyalok tördelik magányom üvegpoharát
nappalaim hiányod félkész szobrait vésik.
Nem láthatsz, én az apró jégdarab ölelem a keresztút kék porát
a lágy eső mi friss vére lenne táncomnak, egyre késik.
Ne nézz rám, testembe kutakat fúrnak az árnyak
a lefényképezett kígyók nélkülem buszra szállnak.
*A cím Kanizsai Zsuzsától származik
1996.06.08.

ROMOKBAN HEVERVE, NÉMÁN

Éjt átfestő ölelés lassú hullámai sodorják testemen ébredés felé a hajnalt
a függönybe rejtőzött nap énekel az ablakon
annyira kívül és annyira távol van a város
a csend egyre halka­bban szólítja az agyonfestett falakat
őriz itt valaki egy vércsep­pet a születés poklából?
Valahol messze öröklétet zokogsz az ég felé
apró mosolyok, ismerős helyeken járok újra
gyermek vagyok megint és halált játszom neked.

Mindennek vége, nem nézek többé a fénybe
mert letépi arcom­ról a márvány éjszakák csókjait
szivárvány vagyok fekete lepel­ben
szétszórt dalaim sikolyai égnek itt belül
minden voltam már, ezer létezésben rejtőztem el
most utolsó semmimet szó­rom a porba
emlékszem, mikor először sirattuk a sötétséget
kiégett már az a ház, hol látomásokban fürödtünk
gyermek vagyok és halált játszom neked.

Kitépett karú szerelmeim vonaglanak a kastély termeiben
megerőszakoltam a pillangót
aztán felfaltam remegő szárnyait
gyertyalángban égettem el összegyűrt testét
füstangyallá változott, még búcsút intett a hídról
féktelen királyság voltam titokban
hatalmas sötétkék lángú tűz, arany és jég
vihart hoztam nektek, hogy féljetek
elzokogott tegnapok harmata mossa a kialvó csillagokat
gyermek vagyok, halált játszom neked.
1996.09.25.

CSENDES MUNKANÉLKÜLISÉG

Mond, súgja e még hajnalod ébredése nevem
őszi távolban hideg szél kíséri léptem.
Hallod e még soraim halkuló hangon szólnak
neked beszélnek és a fáradt nagy folyónak.
Percek a sötétben lépéseid zaja, filmet forgat az álom
furcsa szavaim a távolban égnek, arcod visszavárom.

Ha szemedből kihuny a nekem gyűjtött fény
nélkülünk kopik tovább a Lehel tér
az Árpád-hídnál ránk dől a korhad; ég
elfordulsz, a kezem ha kezedhez ér.

Le nem írt soraim pora hullik az égből
házad előtt emlékmű épül szürkeségből.
Maradj még, nem elég a furcsa fényből.
Hatalmas titka enyém.
1995.09.21.

KÍNAI TÉL

Hideg a város, furcsa utakon járok
együtt időnk cseppjei, kevés méz arcomon
havas hegyeket látok szemeidben
törékeny látomás, jégcsap, szép vagy
dalokat írok a csendnek
apró mosolyod vállamra hullt
beburkolt lassan és melegít
vigyél el innen, vörös naplemente a vérem
magány márványa fojtogat, kőbe zár.

Távoli vonatok füstje, virágok illata
öledbe hullt rózsa, vörös
furcsa altató a hold
öreg tél hidege átjár
hegyek hintenek a városra hajnalt
repedések a csendben
szürke testű láz, vakság és vadon
léptem lassú koppanásai, Angyalföld.

Izzó parázsba markolok
mélyvörös forró fájdalom
arcomnak köd feszül, szerelem
hóesés ébredése lettem, zuhanok a városra
mint gyenge por, lopott fény kíséri a folyót
tél kiált a rádióból, mutatványosok jönnek
ébredj fel, halálos a karnevál.
1995.09.10

FURCSA NAPOK
(Jim Morrison)

Furcsa napok törnek ránk
álmainkon testünkön lépve át
furcsa villanások reggeleikről
ahogy letörnek sorban az időről.

Hát kapaszkodj belém súlyuk alatt
féken tartott szenvedélypillanat
mosolyog rád a tükörből
engedd szabadon, az éj gyötör.

Furcsa napok találtak meg minket
elég a város, vörös lángok tépnek.
Elégni kedves, nem beszélni kell.
Elindulnál? Senki nem vár!
Furcsa napok összetörnek
furcsa napok meggyötörnek
furcsa napok felemelők
furcsa napok szeretők
furcsa napok mélyen fényesek.
Magányomban osztoznál talán?
1994.11.01.

HANGOK

Szó
kép
halál
lét
idő
út
sikoly
múlt
lélek
test
ősz tépett
nyár fest
rohanás
álom
kettő életed
egy halálom.

Itt vagyok
fénytörés
látomás
ébredés
mozdulat
suhanj el
gondolat
zuhanj fel
kérdezz
válaszolj
önarckép
elhajol
varázslat
kitépi
vadparázs
emészti
1993.02.17.

SZÁRNYAIM

Berobbanok a csendbe
csapzott vércseppek támadnak fel.
Együttkiáltás!
Vén bús dalt énekel a szélben az idő
festmény vásznán nesztelen lépő színek.

A napnak vívott táncától
még kába ijedt és elpirult a hajnal.
Vonatok viszik testem
acél sikít acélnak.

Egy megrepedt tükör mutatja
a Hold egy gitáron játszik.
Sss, halkabban! Alszik a gyermek!
– Anya vigyél el!

Szerelmem, jég forró fényképei
rólad szólnak a kövek.
Gyújtsd fel ezt a várost!
Táncolj!
Égesd el ezt a várost!
Lyukakat véstem a hangomba
hogy kapaszkodj. Repüljünk!
Megosztom veled a szárnyaim.
1993

ET SUNT SUA PATA SEPULCHRIS *

Halld amikor a gyermekek sírnak
a föld ölén vad háborúk dúlnak
szép városok a porba hullnak
házaik sűrű füstbe omolnak.

Nézd ahogy az öregek vonulnak
testüket megadják szelíden a kornak
arcukat elfordítják a múltnak
büszke éveik a semmibe múlnak.

Anyák imái az istenekhez szólnak
gyermekükért a földre borulnak
éltető kebleik vérbe fúlnak
mély hallgatással a sorshoz szólnak.

Sápadt emberek sírokat ásnak
sötét utcákon ballag a bánat
aztán a sírok virágban hálnak
sorsuk az emlékezés, minden halomnak.
* A síremlékeknek is megvan a sorsuk
1993..