Novellák

Erről a teraszról csak a tengert látni. A part jelentéktelen vékony csík. A sirályok gyilkos rikoltásai kísérik át a napot a horizont látható ívén.

Kivilágított kabinok és lelkes kiáltások. A megérkezők hajóját bohó delfinek kísérik egész közel a mólóhoz, akrobatikus ugrások, és levegővételek párája közvetlen a hajóorr mellett.

A víz és az ég szinte egyformán sötétkék, elszórtan fehér felhők és fehér hab a hullámok tetején. Ha megfordulna a kép szinte fel sem tűnne, ennyire mély a hasonlóság.

Az ellentétes irányba tartó hajó egészen más. Farvizén haltetemek, rongyosra tépett medúzák, rabló sirályok.

A távozók hajója ez. A fedélzeten kevés a fény, zene hallatszik, (elég rekedt és lassú blues) közben néhány lelkes, majd mégis elhalkuló ének.

Az érkezők lelkesen mosolyogva özönlenek a partra. Színes ruhákban, kezükben édes pezsgősüvegek. Néhányan szivarra gyújtanak a megérkezés örömére, néhányan laza khmm. Sokáig tartogatták, őrizték ezeket a kincseket, hisz hosszú volt az út.

Az elmenők hajóján a többség a fedélzeten a korlátnál áll. A bátrak (vagy keserűbbek) a tengert nézik egyenesen előre, vagy féloldalt a hajó mellett. Egy fiatal lány, hajában bordó szalaggal, a tengerhez és az éghez hasonlító kék ruhában a horizonton lassan a nappal ellentétesen haladó felhőket számolja.

A kevésbé bátrak, elszántak, akik talán csak azért indultak el, mert nem akartak a számukra fontosak nélkül itt maradni (szerelmesek, szeretők, szülők, tolvajok, álmodozók) még a part felé fordulva állnak. A várost nézik. A szürke, barna, bordó színű házakat. A közéjük szúrt hófehér templomtornyokat. Az elhajított, kirúgott, hajójegyre cserélt, az épp a fedélzetről a vízbe hajított álmaikkal nemrég még megtöltött utcákat.

Férfiak – Nők, idősek fiatalok vegyesen. Nem ünneplés ez inkább afféle szertartás, az összetartozás a falka érzése. Valahogy benne van mégis az elmúlás torokkaparó érzése, hogy lehet csak a megérkezésig tart. Általában olcsó whisky-t, olcsó sört isznak, zsebek mélyéről elővett gyűrött csomagolású cigarettát szívnak, hisz hosszú lesz az út.

A város közben duruzsol szakadatlan. A fasorok alatt vének sétálnak görnyedt háttal, göcsörtös botokkal. A tereken zenészek, próféták, megmentők és menthetetlenek. A bárokban a szokásos részegek közé vegyülve az épp felcsillanó és az épp kihunyó tehetségek elveszettek. Mindegyikük fejében, kínkeservvel megszületett mondatok.

Néhány eljut a papírlap és a tinta ölelkezéséig. A legtöbb mégis egy sörszagú mély sóhajban végzi, a szökőkutak mellett elhaladva. A vízbe fulladt rovartetemeket, a nyers nap helyett ilyenkor már a megértő hold világítja meg.
2022. július 15.

A Mozi. avarszagú avarszínű. dohos a levegő, olcsó a jegy. A film közben néhányszor felkapcsolják a villanyt. Ilyenkor valaki távozik. Idejét múlt talán, szóval nem való már mindenkinek a mozi.

Sokféle zaj hallatszik a film hangjain túl is. Például kint zörög fáradtan, de kitartóan a villamos. Rögtön a bejárat után egy férfi körbe-körbe jár és a táblán látottakat ismétli rémültnek tűnő, de monoton hangon: az árak forintban értendők és tartalmazzák az ÁFA-t.

A nézőteremben önjelölt narrátorok próbálják kitölteni a film éppen párbeszéd nélküli részeit. A férfiak hangja, csak morgásnak tűnik, a nők hol vidám suttogással, hol apró kacajokkal , ezért lazábban teszik ugyanezt.

A rendszertelen és dühítő villanykapcsolásokkor mindenki hátrafordul. Szúrós tekintettel követik az éppen távozók hátát, míg el nem tűnik az ajtó előtti nehéz függöny mögött.

A sarokban a pókhálón porcicák ringatóznak együtt a legszélén hintázó léggyel. A zümmögése idegesítő azon a néhány közeli széken. Talán ha mozdulatlan maradna több ideje volna még, de mindenképp szabadulni akar, még nem veszi észre a friss fonállal nyolc lábon érkező véget.

A film?

Eléggé szaggatottan látom csak és fejjel lefelé. Az előttem ülő nő meztelen hátán tükröződik. Csak annyi amennyi elfér a gerincoszlopon, a vállak között, a céltalanul elszórt szeplőkön, anyajegyeken. Fekete-fehér, de olykor színessé vált hirtelen, aztán vissza. Milyen érzés? Hol selyem – hol hóból előrántott fém ér a bőrödhöz

Belvárosi művelődési ház. egy szépen ívelt lépcső, persze lefelé.

A lépcsőn lefelé halad. Talpa talán nem is érinti a fokokat. Szerintem lebeg. Talpig feketében. A haja kissé kócos, fiús frizurája alól bámulatosan csillog a szeme. A lépcső forduló ívéből visszafordul, mosolyog és most megáll minden. Hangtalanná, buborékban lebegővé válik minden ami körülvesz. Egy rossz lábakon elindulni készülő vers tűnik el szinte teljesen, pedig műsor lesz. Tudom, hogy mond valamit, a szavai nem jutnak át, a hangja viszont mély bársony sanzon. A következő fordulóban eltűnik, én mély lélegzettel várom, hogy újra megjeleljen, igen talpig feketében, csillogó szemekkel, nyakában hosszú lánc, talán titokban világoskék medál.

Hogy ki ez a Nő? A filmből nem derül ki. Persze én sem árulom el.

Annyit mondanék még, mielőtt összegyűröd ezt a papírlapot és a gombóc a csatornába zuhan, hogy a lépcső ívét sokszor látom magam előtt kékre színezve. Általában elalvás előtt. hogy mi ez az egész? Júlia lépcsője.
2022. július 11.

Aztán lassan a kertkapuhoz lép. Fogalmad sincs miért jött. Talán azért jön, hogy megöljön, valahogy meghitten csendben, de ez úgysem sikerül. Talán a tegnap éjjeli verejtékben fürdő álomból hoz vissza egy (így utólag) bizarrnak tűnő részletet. Persze ha sikerült választania.

Szokás szerint, inkább nem összetett, hanem csapongó álom volt. A pánikszerűen üvöltő részletek minden átmenet nélkül keveredtek a valljuk be nedves és gyalázatosan forró erotikus részekkel. Mindez alaposan körbebástyázva a félálom lebegésekkel, mikor eldönthetetlen, a hang kívülről (mennydörgés, repülőgép, autóriasztó) hatol be, vagy bent, az egészen összeszorult torokban, az igencsak kilaposodott tüdőben éled fel.

Nem látod az arcát. Ebben nincs semmi meglepő, hisz bármikor, hanyatt, hason, fekve, állva, repülve (ne vigyorogj) csukott és nyitott szemmel is felidézed magadban. Hülye játékot játszol a helyi járaton, az arcával helyettesíted az utasok arcát. Nem normális, de elmegy vele az idő.

Egyszer majdnem sikerült egy álomnak, úgymond feleszmélnie, önálló életre kelnie. Riasztó pillanat volt. Sokáig csak görnyedten ültél az ágyban, a fejedet csapkodtad a párnával és csak azt ismételgetted: Nem-nem-nem! Aztán remegve támolyogtál ki egy forró kávét főzni. Vissza az ágyba, a forró kávé fele persze kiborult. A lepedőnek és a fehér pólónak itt vége.

Megrázza a kertkaput, mielőtt a kilincshez ér. Úgy volt megkérded tőle, miért teszi, de folyton elfelejted. Folyton elfelejted? Szóval lehet, hogy nem először jár itt? Szinte hallod, ahogy kipukkannak, az első mondatok. Megöljön? Álomból?

Talán csak azért jött, hogy lökjön egyet, azon a jól megkopott kerti széken, amiben ülsz(élsz). Hogy hanyatt dőlj végre, a fejed finoman koppanjon, aztán vállig és fülig elmerülj végre a zöld fűben. Hogy elmormolj közben egy vigyorgó b@zmeg-et. Hogy a karcosan kék égen kövesd pár percig azt a néhány elcseszett gomolyfelhőt. Béka háton, kutya lógó nyelvvel, lyukas idegen űrhajó, mit tudom én.

Most egy alaposan távolra kergetett nappal után ülsz az ágyon. Az éjszaka jól kitömve zajokkal, sötéttel, vággyal, ki-be lökdösődő képekkel. Egy zsibbadt váll, egy görcsölő combizom, néhány eltűnni nem akaró szó, egyensúlyozva a fáradtság szálkáin, még grátisz. Bármit tenni túl késő, bármit abbahagyni túl korán.

Fejjel lefelé hullámzó lakótelep színes lufikkal (ez még hiányzott). És valahogy nem jön az álom.
2022. 07. 02.

Az megvan, hogy helyi járatra vársz? A fejed fülhallgatóra tűzve, mert nem akarsz hallani semmit. Persze a város így is átküzd a zajaiból jó néhányat.

Nem akarsz hallani semmit. Így is pont elég a hang. Jó így hogy a hangok nem belőled szólnak, inkább benned.

Ha valaki megkérdezné, hirtelen azt válaszolnád a fejedben. De ez nem teljesen igaz. A fejedben legtöbbször igen, de sokszor szétosztva különböző helyeken. Ágyéktól, gyomron át, tüdőn keresztül, a szívig (ott ül talán a lélek?), aztán a nyak, a torok és igen, végül a fej.

Az ágyékban nyüszít a kéj, a gyomorban morog a düh (mert dühösen élsz) a tüdőben sikít az élet, a szívben hol dorombol, hol tébolyodott mantrákat ismétel a szerelem, a nyakban sistereg a fáradtság, a torokban sóhajt, recseg a vágy, a fejben szavak kopognak, megfejtve, elhallgatva, kibontva, összegyűrve és így tovább.

Sötétkékre kopott régi dalszövegek. Sosem kimondott nevek. Le nem írt sorok. Titokban gyűjtött titkok, mind lassan hullámzik. Azok az átkozott mondatok, melyek összekapcsolódnak a falhoz vágott kávéscsészék csattanásával. A falat szántó tíz köröm szörnyű sivításával. Az összegyűrt, majd kihajtogatott papírlapok gúnyos nevetésével.

Az egész folyton örvénylik, csápokat növeszt. Hol a húsodból kér, hol az italodból. Rohadtul kapaszkodik beléd. Általában nem hagy aludni, plafont bámuló torzóvá változtat téged éjszakánként. Ha mégis elfárad, hirtelen egy túl mély álomba lök, ahol mérhetetlen és áthatolhatatlan a csend.

Hajnalonként, néha megáll, kisimul. Lágy szürkévé válik, hasonló a lépcsőházak előtt szívott cigaretták füstjéhez.

A szemed sokszor fáradt, pedig ott már minden hangtalan. Belső némafilmek peregnek a lezárt szemhéjaid mögött. Vonatok kanyarban, erdők talán fejtetőn álló fákkal, egy lány mezítláb egy parton bokáig a hideg vízben. Hóesésben ölelkező meztelen testek.

Az megvan, hogy megérkezik a busz? QR –kód, három lépés. Az ajtó sziszeg, majd csattan mögötted. Néhány megálló csak a sehonnan sehová szabadság halvány ízével a szádban. A színész, narrátor hangja persze sokszor átjut hozzád: a felső gomb vészhelyzet esetére szolgál.
2022. 06. 19.

Fókavadászat

Van ebben valami halványan bűzlő romantika, hogy háttal támasztva a lépcsőházajtót bámulom a szemközti panelház szürke falát és az az egy szó valahogy nem akar kimenni a fejemből: Fókavadászat.
Térdig érő hóban gyalogolunk talán már napok óta. Te fázol én félek és mégis ez történik, csak megyünk, megyünk tovább.
A kutyák ugatnak. Mindkettő itt van velünk: Mátrix és Delon.
Nem értem mit keresünk itt fent északon, de már összeszűkült a tér az idő az érzékelés is. Csak a kutyákat hallom, téged látlak, a lépteid nyomát a hóban és ezt az átkozott jégmezőt.
Nehéz lélegzettekkel vegyítve beszélgetünk.
Nem minden szavad jut át az elmén, hisz tébolyodott mondatok örvénylenek a fejemben: Fókazsír kell a gyomorba, a bőrre, a hajra és igen nekem valamiért a hátamra is.
– Tudod, most egy pszichológiai teszt készül rólad. -ezt közlöd velem halványan mosolyogva.
– Itt egy jégmező kellős közepén, a semmitől is nagyon mesze? – berzenkedem riadt tekintettel. Persze nem a helyszínnel van problémám, inkább maga a tény az, ami riadalmat okoz, ezt próbálom elrejteni.
Hogy lát? Hogy engem? Hogy az arcomat nézve belerúgott néhány ajtóba, amik kinyíltak? Hogy összeroskadva mindjárt eltűnik ez a jégmező?
Hirtelen megnyíló tisztásként fekszem majd előtte pocsolyával a szélén? A madárdal keserű, de az illat jó. A hát fáj, mert fák dőlnek és tudod kell a fókazsír.
Az éhség könnyű lebegéssé változik át, ahogy végig nézek rajtad. A szemüveged párás, de azért néha még csillog. A jobb válladon jégcsap, a bal vállad megrázom, hogy méltatlankodj, innen tudom, hogy minden oké.
Fókavadászat? Hisz nincs nálunk semmi. Fegyvertelenek vagyunk. Te fázol én félek. A kutyák hitelen megállnak. Feltűzött farokkal, hátukon felborzolt szőrrel csendben nézik azt a távoli homályos fekete foltot, ami talán lassan növekszik.
Kopognak a hátam mögött, hogy kilépnének a lépcsőházajtón. Szemben egy panelház szürke fala. A fejemben két napja egy szó. Egy mély sóhaj, szörnyen hiányzik egy forró kávé.
2022.05.15.

Eső

A nő néha eltűnt a zuhanyzót körbe gomolygó gőzben. Mozdulatlan vízcseppek hallgatták sértődötten a víz csobogását, sistergését a nő vállain.
Néhány csepp mosolyogva indult el a tarkójától, végig a gerincén egészen a csípőjéig, a fenekén megállva egy pillanatra, majd sóhajtva egyet a combja mögött zuhantak a semmibe, aminek az alján a lefolyó csillogott.
A férfi a nő háta mögött állt. Nem hallatszott semmi csikorgás. Nem reccsent meg az ablakpárkány vészjóslóan. Ez nem egy részlet volt a Pszicho című ősrégi filmből https://youtu.be/uQyd1wN-qew . A férfi kezében nem volt sem kés, fegyver, kalapács. Egyszerűen csak nem bírta tovább. Lélegzet visszafojtva lopakodott a nő után a fürdőszobába.
Vizes haját pásztázta szinte megszállottan, mintha találhatna bármit is a szálak, a sampon illat, és a vízcseppek között.
Aztán közelebb lépett. Mélyet sóhajtott, kinyújtotta, bal kezének mutatóujját. Megérintette a nő bőrét. Követni kezdett az ujjával a vizes hajtól a nyakon át végig a gerincen a derékig mozgó vízcseppet.
A nő megrezzent egy pillanatra. A férfi ezt nem látta, de elmosolyodott, melle egy kisség megfeszült.
Tudtam, hogy itt vagy. Éreztem. – szólt a férfihez.
Még sosem láttalak meztelenül – válaszolta a férfi, majd gyorsan visszahúzta a kezét.

Odakint fűszálak roppantak ketté, tetőcserepek szívták magukba megszállottan az első cseppeket. Villám szakította szét a sötétbe burkolt horizontot. Hegyek gurultak közelebb, hátukon szárazságban sercegő erdőkkel. Ragadozók húzták vissza karmaikat, méregfogak siklottak vissza állkapcsokba.
A nő szembefordult a férfival…
Megérkezett az eső.
2022.03.31.

Háború Közép Afrikában, nem gondolsz semmire, csak lejjebb veszed a TV-n a hangerőt. Háború Afganisztánban, elmormolsz magadban egy gúnyos Allah-akbar-t, mert te is faszkalap vagy néha. Eszedbe jut a Délszláv Háború és hogy azt ígérték neked, ilyen többet nem lesz Európában. Szavak forognak a fejedben: ruszkik, Csernobil, radioaktív, ilyesmi. Végig nézted az összes világvége filmet, vírusostól, háborústól, ott volt Bruce Willis, és az összes koszos, vérző, de elpusztíthatatlan akcióhős. És most félsz.
Nézed a boltban a gyufát, a gyertyát, a konzerveket. Nem gondolkodsz összefüggésekben, ezért nem érdekel, ha nem lesz benzin. A sört és a vodkát (szigorúan lengyel, mert Putyin bassza meg) sajnálni fogod. Eszedbe jut a metró, hogy melyik megállóban fogsz aludni az Astorián, vagy a Blahán? Persze a Blahán, mert csak egy party.
Eszedbe jut, hogy felhívod anyádat, de mit is mondanál? Eszedbe jut, hogy felhívod azt a régi nőt, akinek hazudtál. Talán mindig hazudtál. Eszedbe jutnak a barátok, a kimondatlan szavakkal átbeszélt éjszakákkal, a fénytelen bárokban habzó Fénnyel, az emlékkel, hogy fékezhetetlen voltál, erős és ott voltál, mikor ott voltak veled. Kicsi vagy, jelentéktelen és ez megnyugtat kissé. De ott ül a gyomrodban az a parazitaként pulzáló megmagyarázhatatlan, alaktalan, de mégis kitartó remegés. És most félsz.
2022.03.09.

Ez a kurva reggel, ebben a kurva buszmegállóban. Kiborult a kávé, ettől persze én is. Persze igazából nem is vagyok itt. Fülhallgatóból zene simítja el a karcos külvilág képeit. Hogy itt belül mi történik? Talán naplemente van. Talán telihold. A szavai keringenek itt a fejben. A szememben a tekintete rugdossa az érzékelés ajtóit. Nem tudom, ki, vagy bejönni szeretne e.
A szürkülő sarkok ádáz pókjai erotikus hálót fontak körénk az elmúlt este. Az én remegésem, az ő halk szavai és csendjei ölelkező párnát hajlítottak az ágy, a pléd és a lámpafény csillogó cseppjei közé. Kócos fürtjeit talán hűs erdőnek látom. Talán a mellkasomra hajította kócosságának minden báját. Tenyere a vállamon. A másik talán ágyékomat takarja mézet öklendező ösvényként jár a comb és a köldök között.
A tenyerembe képzelem a körmeit.
Az apró anyajegy a bal combján világítótorony. Szétszaggatott halászháló köztünk a vágy. Éhes koboldok fonják újra és újra össze. Mezítláb jár a parti köveken. Bokalánc csillan a túl sok fényben. Egy apró sikoly egy éles kavics miatt.
Törött gitárok utolsó nyögése gurul a szoknyáján a földig.
Én egy érintéstől részegen bokáig a vízben, sirályok rikoltása közé ordítom, hogy akarom őt.
Valaki meglöki a vállam, felszállok a nevesincs buszra. Túl fényes, túl nagy, túl idegen minden. Az otthon hagyott kiborult kihűlt kávét bámulja, elsimítja fürtjeit a szeme elől. Csak suttog: Itt vagyok!
2022.02.18.

Kaméleon

Ketten járták a várost. Általában a késő éjszakai órákban, villamosokon éjszakai járatokon, vagy a különféle telephelyeken, garázsokban, remízekben. A férfi és a kaméleon.
A kaméleon általában a férfi vállán kapaszkodott, munka előtt utazáskor és otthon az ölében. Munka közben beszélgettek párszor, viszont előfordult, hogy némán jártak végig egy hosszú kombínót, talán a 4-est. Vagy a 6-ost?
A munka. A feladat nem volt túl nehéz, bonyolult, vagy megterhelő. Igaz a kaméleonnal előfordult, hogy keserűvé vált a szájíze. Megesett, hogy napokig nem volt étvágya, de ezek a nehezebb idők gyorsan elmúltak.
A feladat? A kaméleon a férfi vállán kapaszkodik, és ahogy haladnak végig a járművön (autóbusz, metró, villamos) a kaméleon hosszú nyelvével végignyalja, megtisztítja a kapaszkodókat.
Beszélgetésük igazából hangtalan, mivel csatornákat tudnak nyitni egymás gondolatai számára, így jöhet létre egy hangtalan kérdés-válasz, adok-kapok. -Unom már ezt az egészet! – így a kaméleon. – a nyelvem is keserű, a gyomrom is pocsék! Nem kereshetnénk valami másik melót?
Másik melót? – így a férfi. – szerinted miféle munka akad egy kaméleonnak és egy kaméleonnal barátkozó lassan ötvenes pasinak?
Unatkoznál valami zárt – igaz légkondicionált – terráriumban, az állatkertben? Tudom, szeretnél cirkuszban lenni, én viszont nem akarok mindenféle maskarákat magamra venni esténként, tüzet fújni, míg te keményhátú bogarakat kapdosol el a tenyeremből, aztán meghajolva szélesen mosolyogni.
Szóval, az állatkert elég szűk lenne neked. A cirkuszhoz pedig másik gazdát, bocs, lakótársat kell keresned.
Azt nem! – vágta rá a kaméleon.
Tudod a réteken kóborlások, ahol zöld szöcskéket fogsz nekem, a kedvenceim, munka után. Ez a sok utazás, ahogy járjuk a várost. Aztán az egész napos lazulás, ahogy, besüt, a nap kora délutántól melegít egész napnyugtáig. Ahogy leöblítem néha a szöcskémet, az ócska söröddel, mikor bóbiskolsz. Szóval túl sok dolog köt már össze minket.
De unom ezt az egészet, és azt is unom, hogy én csak egy kaméleon vagyok (a hüllők osztályába a pikkelyes hüllők rendjébe és a gyíkok alrendjébe tartozó család.) Ragadozó.
Csak!? – kiáltott fel magában a férfi – hiszen az őseid között sárkányok óriási hüllők dinoszauruszok vannak!
Igen? És mi történ? Hol vannak ezek az óriások? – kérdezte a kaméleon furcsán fintorogva, forgatva ellentétes irányba a szemeit.
Hát hatvanvalahány millió ével ezelőtt valami a földnek ütközött, és szóval rábasztatok. Szinte teljesen kipusztultatok, legalábbis a hatalmasok. Aztán sok idő eltelt, sok minden történt és látod jöttünk mi emberek.

Három troli, két villamos és mára végeztünk, szóval csináljuk meg gyorsan és mennyünk haza. Én főzök egy forró kávét, te kapsz jó kövér szöcskéket. Én alszom egyet, te sütkérezel addig az ablakban, vagy bordó szőnyegen.
És mi lesz akkor, ha jön valami? Történik valami, és szóval ti is rábasztok? – kérdezte a kaméleon mielőtt felszálltak volna a következő üres és sötét villamosra. – Mi lesz utánatok?

Utánunk? Kérdezte a férfi a kaméleontól és valamennyire talán önmagától is. Semmi különös. Utánunk csend lesz. Csend.
2022.01.11.

Furcsa álom volt az biztos.

A nő vele szemben állt a szűnni nem akaró havazásban. Enyhén magas sarkú térd alá élő sötétbarna csizmájának orrával csíkot húzott a friss hóba. Aztán tüzet kért, szóval rágyújtottak.
A csikkeket a hóba pöckölték.
A nő komoly, szinte fájdalmas arccal a csíkra nézett, majd így szólt: Most képzeld el hogy itt a szívem. Kiterítve előtted a hóban. És ez itt egy határ, mielőtt elérnéd és bármit tehetnél vele. Soha – de soha nem lépheted át ezt a határt! Érted? Soha! Evvel hátat fordítva el is indult, egyre homályosabbá váló sziluettel, míg elnyelte a havazás.
Aztán csend lett. A csendet egyedül a sűrű hóesés sercegése szántotta fel. A hegyek koraestet kotortak a város fölé. Az utcai lámpák nyíltan verekedtek a hópelyhekkel, míg a kirakatok és színes neonok fényei ölelkezni hívták a hóesést.
A forralt bor illatú tereken lassan elrejtőztek a fehérségben a lábnyomok. A panelok liftházaiban és a templomok tornyaiban, a viadukt ívei felett, a húszemeletes antennái alatt mocorogni kezdtek az apró éjszakai ragadozók.
Természetesen evvel szinte egy időben a különféle koboldok, kepecek, lidércek is mocorogni kezdtek, idétlen grimaszokat vágva vizslatták a hóesést, keresve az ideális helyeket a ma éjszakai csínyekhez.
A férfi hógolyót vágott a kuka oldalához, majd megborzongva, behúzott vállakkal elindult hazafelé. Mielőtt a ház elé ért volna átkelt az utcán. Hirtelen egy ki tudja honnan jövő és milyen számú, hangtalan csuklós sárga Ikarusz húzott el elmosódott árnyként szinte az arca előtt.
A férfi majd nem megbotlott az ijedségtől, ahogy a szemközti járdára fellépett.
Ekkor ébredt fel.
Túl korán volt még bármihez, kivéve talán egy forró kávét. A lépcsőházban gyors kopogó léptek közeledtek, majd halkultak el. Talán egy enyhén magas sarkú térd alá élő sötétbarna csizma kopogása?
Hosszú lesz ez a tél – erre gondolt a férfi, ahogy a kávéját kavargatta. Soká jár még erre a kékebb ég tekintetű tavasz. Hogy elolvadjon a hó. Hogy eltűnjön a hóból a csík. A csík, ami kitiltja őt a nő szívéből. Megborzongott, szorosabbra vonta maga körül a plédet. Egy csepp kávé halkan sziszegve itta be magát a lepedőbe.
Odakint hajnalodott és esett a hó.
2021.12.21.

Esik a hó?

Történik egyáltalán valami azon a kurva ablakon kívül? Valami ebben a városban? Függönyt kellene cserélnem, de lusta vagyok. Életet is kellett volna talán, de most már mindegy, késő.
Talán testet is kellett volna, de az egy másik történet lenne. Fogalmazzunk úgy, hogy nyikorog, de még elpöfög valahogy.
Pöfög. Emlékszel még életed első cigijére? Mikor, hol, kivel? Én igen. Egy fatelepen egy pótkocsiban rejtőzve. Mikor? Szerintem 70-es évek legvége, 80-as évek legeleje.
Hagyjuk! Talán pont ez a baj. Túl sok mindenre emlékszem. Pedig tettem érte néha, hogy ne így történjen.
Ha most nem egyedül lennék (nem rossz állapot hidd el) talán megkérdezném: Nem hallod ?Mit? gondolom ezt válaszolná a másik. Ezt a kurva nagy csendet. Ezt válaszolnám. Ezt a csendet, ami körülvesz, itt gomolyog körülöttem, szinte látom is mint valami füstöt, ködöt, mittudomén. Körülvesz? Á dehogy! Már itt van a bőrömön, lassan átcsúszik a hámsejteken, át a húson. Kitölti az ereket, a tüdőt, a szájat, az elmét.
A legnehezebb érzés az, amikor a gyomrot is kitölti. A gyomrot, ami megremeg, mikor azok a szavak jönnek ki a szájból, amik nem csak hullanak, hanem meg is sebzik, kicsit meg is rugdossák a csendet.
Vannak azok a súlytalan Hello-k, amik nem számítanak. Aztán Hello-k Kitty-vel is. Tudod van úgy, hogy a tengeren nem a bárka süllyed el, hanem a lélek. Ez is egy másik történet lenne.
Szóval sok mindent csinál a csend. Engem például mostanában elaltat. Persze van hogy majdnem fellök egy üres utcán. Fagyos éjszakán így télen néha karmol is. Fura, mert az arcba karmol, de mégis mintha a szív fájna tőle.
Aztán van, hogy dübörög. A koncertnek vége. A színpad töküres. Na jó egy gitáros ül a legszélén. És a fülben ott dübörög a csend. Extázis, rajongás, némi kéjvágy, nehéz alkoholos illat társul mellé. És egy nemrég elsodródott dal. A refrént nem értem, de sosem fogom megkérdezni.
Aztán reggel a torkon ül. Az első forró kávé alig tudja leöblíteni. Kitart egészen a helyijárat sofőrnek elmotyogott köszönésig.
És amikor csukódik az ajtó mögötted. Lerúgod a cipőt (rendetlenül). És nem engeded be kintről a csendet.

De hisz bent a lakásban is csend van! – tudom ezt mondanád most. És igaz. De! Ez egy másik csend itt bent. Mert ez itt az enyém! Az íze, a színe, az illata (szaga?). Ez itt az én csendem.
Most épp a sarokból néz. Ki kellene nyitnom kicsit az ablakot. Említettem már: lusta vagyok.
2021.12.03.

Ki van ott??

Ezek az apró lények a lidércek alfaja, akik természetes fény nélküli, jellemzően panel lépcsőházakban élnek. Nem az a komoly, véres fajta, inkább az a kedvesen gonosz csínytevő társaság.
Abban a nappaltalan – éjszakátlan környezetben élnek, leginkább neonfényben. Az arany fényből táplálkoznak és ezüstöt lehelnek ki, amit ha jól figyelsz, néha láthatsz a liftek mellett, a sarkokban, a lépcsőfordulókban.
Ők azok, akik kifűzik, vagy összecsomózzák a kint hagyott melós cipőkben a fűzőt. Néha kiforgatják, megrágják a bejárati ajtók mellé száműzött szobanövényeket.
Miattuk lett a bejárati ajtóm melletti ronda fémdobozon a felirat: Tűzcsap-ból – Bűzcsap. A földszinti faliújságon a Rendőrség elérhetősége felett Körzeti Meghízott.
Ha későn érsz haza ők reccsentik meg a lépcsőt a következő fordulóban. Miattuk hullámzik kissé a lift padlója szigorúan este tíz után.
Az amúgy békés szomszéd kutyák látják őket, ezét ugatják végig a folyosót útnak indulva este utoljára dolgukat végezni.
Néha furcsa dolgokat suttognak a strang-ból a hátad mögött a mosdóban. Ettől hol mérges leszel, de előfordul, hogy szégyenlősen elpirulsz.
Az már talán természetes is hogy megnyomják éjjelente a csengőt, megrázzák a bejárati ajtó kilincsét, belefütyülnek a kulcslyukakba.
Szóval jól mulatnak ők, itt körülöttünk, hogy honnan jöttek és meddig lesznek a szomszédjaink, ezt senki sem tudja. Az biztos, ha későn érsz haza, nem kell félned a lépcsőházban, mert nem vagy egyedül.
2021.11.11.

Az út (mellett)?

Álljunk meg egy kicsit! – morgott a Mackó a szakadt lábát lóbálva. Fáradt vagyok! Dehogy vagy te fáradt. – mosolyodott el a nyúl. Gyere csak tovább! – intett egyet, meglóbálva fél fülét. –  Megpihenünk majd a tölgyfán túl.

Igen Ők voltak azok ketten: A félfülű nyúl és a szakadt lábú mackó. Mindketten plüssök, mert a puhaságban egész jól érzi magát a lélek.

Túl, túl, túl, sóhajtott a medve. Próbálta valahogy összeszedni az időt, mióta is vannak úton? Hogyan is jött el a pillanat, amikor elindultak? Átkeltek az árkon, a bokron. A kerekedőn is. Ő hamar megunta, a nyúl viszont vidáman nevetve, sikongatva szaladgált össze-vissza a fák között. Az üveghegy! Na, az igen! Nagyon tetszett a medvének, ahogy a függőleges üveg-sziklafalak visszatükrözték az alakját persze hatalmasra és félelmetesre nagyítva.

Óriásmedve! – Vérnyúl! Vágtak bizarrnál bizarrabb grimaszokat a csillogó sziklákat megkerülve azon a furcsa hágón, ahol a fény is hát, nem is félelmetessé, inkább zavaróvá torzult el. Valahogy megkönnyebbültek, ahogy maguk mögött hagyták.

Szóval túl. Medvével kezdődött persze az egész, mikor teát szürcsölve felsóhajtott. – Mi lehet a kanyaron túl?

Hát megteázunk és megnézzük. – vágta rá a nyúl, aki amúgy is vágyott már egy kis csavargásra. A kanyaron túl az őszi ét várta őket. A poros út középen szelte át a végtelennek tűnő rétet. Csupa sárga barna szürkés pasztell egy kevés zölddel. Ebbe a szőnyegbe belecseppentve néhány késői virág lilája, fehére, sárgája, vöröse.

Néhány fa törte meg a rétet, ezek közül mutatott a nyúl egy hatalmas tölgyre. Elég messze van még és fáj már a lábam – morfondírozott magában a medve – de sebaj, utána pihenés, hanyatt dőlés, fűszál rágcsálás.

Fakó kék volt felettük az ég, néhány sovány bárányfelhő szaladt el a nap alatt bégetve a könnyű széllel.

Végre odaértek!

Mackó hanyatt dőlt a fűben, félfülű nyúl letérdelt jobb tappancsában egy száraz levet morzsolt apró darabokra és elengedte a szélbe.

Nyúúll! – szokás szerint elnyújtva a szót, ahogy, a másikhoz szólt. – tudod mi a baj az úttal? – és emellé oldalba bökte a barátját.

Éhes vagy? – vigyorgott a nyúl.

Dehogy, Te nyuszi! – nyúl nem szerette, ha lenyuszizták, de ez a barátság sok mindent kibírt már, szóval ezt is.

Az a baj az úttal, hogy odaérsz, aztán újra ott lesz egy túl. Amit meg kell nézni, hogy mi van azon túl. És aztán megint egy túl, majd egy újabb azon is túl. Sokkal könnyebb lenne, ha kiderülne valahogy, mi van a túl-on túl?

Szeretnéd Mackó? – kérdezte a nyúl megvakarva fél fülét. Szeretnéd tudni egy pillanat alatt, azt hogy mi van azon a fasoron, és ott távol azokon a kék hegyeken túl? Mi suttog télen a hóesésen túl? Melyik álom volt a legmesszebb az ébredésen túl?

Mert én nem szeretném! – inkább sokáig gyalogolnék még, és utaznék itt a fűben fekve mozdulatlanul lehunyt szemekkel.

Ezen gondolkodnom kell még! – sóhajtott a medve, szakadt lábával egy száraz faágat piszkálva. Menjünk haza, mára elég volt ennyi kaland – húzta meg a nyúl fél fülét. A nyúl hátba vágta mosolyogva, aztán tappancs a tappancsban (kézen fogva) elindultak visszafelé az úton, maguk mögött hagyva azt ott, ahol lassan le fog menni a nap, és sötétbe hajlik a táj. Azt, ott: Túl.  2021. 10. 12.

Motel 2

Szóval ez a lepukkant motel és Herkules valahogy a fejbe, akár a sebbe égett szavai: „nem kell mindenre úgy ráfeszülni!”

Nincs különösebb összefüggés Herkules mondata és e történet között, talán annyi, hogy nem gondolta ő sem, hogy ebből baj lehet. Hát lett!

A motel. Lepukkant? Igen! És mocskos. És bűzlik is.
A durvára karcolt életektől. Az éppen kiboruló, elégő, elvetélő, hanyatt dőlő, különböző pózban rothadó szerelmektől. És mindentől, persze ami evvel jár. A cannabis az ágyak alatt. Az ondó a fürdőkádak szélén. A vércseppek a szőnyegeken. Az olcsó életek mellé olcsó alkohol szaga. Az én leheletem és Herkules utolsó cigijének füstje (talán mentolos),

Ketten vagyunk. Mindkettőnk kezében fegyver. Tigris (a macska) még időben kilógott az ajtón, talán az ablakon.
Hogy kerültünk ide? Mi ez a szirénázás és zűrzavar lent az utcán? Ezt elmondani már nincs idő. Röviden annyi, hogy nekem már nincs vesztenivalóm. Ő pedig jó barátként velem tart. Nevet, hogy neki sincs vesztenivalója, én tudom, hogy van.
Várna még rá néhány koktél (Hello Kitty) abban a bárban, ahol a lelkek bárkaként süllyednek el a remek zenék mellett. Basszusgitárosokkal szerelmi kalandok – erről csak egy szót: plüssbilincs. És persze még bármi – bármi, ami megtörténhet egy életben.

Valami teljesen biztos így a mi közös történetünk végén. Élve vagy holtan, de együtt fogunk távozni innen.
Utolsót parázslik a cigarettája, ahogy a csikket a szőnyegbe tapossa. A picsába! – tölti csőre a fegyverét. Harminc év alatt nem sokszor hallottam káromkodni.
Nem is akarok beszélni többet, a történet végét úgyis megtudod a hírekből.

Még annyit elmondok, hogy hol is van ez a motel.
Egy saroknyira az Izland étteremtől és majdnem szemben a Havanna bárral.
Skandinávia és Kuba… A picsába!
2021.10.08.

A Nő

Gyere vissza!! – Ordította hangosan bele a hűvös éjszakába. Gyere vissza, nem értettem az utolsó szavaid! – Ezt már kicsit halkabban, de azért elég hangos kiáltással. Ott állt a sötét és néptelen utcán. Talán látott egy pillanatnyi mozgást a sarkon, de lehet, hogy csak a retinája szélén maradt valami árnyjáték egy látóideg legszélén. Megremegett a hűvös éjszakában.

Persze semmi – tisztult ki teljesen a tudata a hűvösben. Nincs és nem is volt senki.

Csak az álom.

Az álom a nőről, ami szinte minden éjszaka gyötörte(?)

Nem, nem tudta felidézni sem az arcát, sem az alakját. Csak a hangja és az illata maradt meg minden hirtelen álomból ébredés után. Eddig sikerült a lakáson, szobán, ágyon belül ’elintéznie ezeket az ébredéseket, ez volt az első alkalom, hogy kirohant a lakásból a néptelen éjszakába.

Talán, mert egyre intenzívebbé vált az álom egyre erőteljesebbé váltak az ébredés után hátramaradó, nem is létező ingerek.

Meg fogok őrülni – suttogta önmagában, miközben elindult a lépcsőház ajtaja felé. A picsába! – hördült fel, ahogy mezítláb belerúgott a beton lépcsőbe.

A város halkan duruzsolt, távoli forgalom, a főút sikamlós selypítése, a vasút mély zúgása, a hő központ sivítása, ez mind össze adódott valami nem bántó, de mégis valahogy fojtogató háttérzajban.

A keze még remegett, a gyomra tűhegynyire összeszűkült, ahogy visszaért a lakásba. Egy cigi most jól esne – jutott eszébe hirtelen.

„Minden szál cigaretta egy perccel megrövidíti az életet!” – olvasta valahol. Már rég halott lennék! – mosolyodott el avval a keserű mosollyal, amit a hozzá közel állók (nem voltak sokan) jól ismertek.

Ki ez a nő? Honnan jön? Miért nincs itt? Mi történik velem? Ezerszer átrágott megforgatott gondolatok voltak ezek, melyekre válasz persze nem létezett. Ezt tudta jól, hogy nincsenek válaszok és ez nem nyugtatta meg, sőt.

Elég zaklatott állapotban élte(?) ezekben a napokban az életét(?). Próbált valahogy beletompulni a hétköznapok rothadó avar szagú sarkaiba, köreibe. Ősz volt, még meleg kora ősz, de a városon túli hegyek előtt hajnalonként már ködfal tántorgott.

Furcsa csapdában érezte magát. Nem szerette a nappalokat, a zajt, az embereket, a város színeit, sem a pasztellt, sem a vidám lényegre törő, vagy éppen vásárlásra buzdítókat. A panel szürkéjét sem szerette, talán a lassan barnuló fákkal volt egyedül kibékülve.

Nagyon várta az előszobában lerúgott cipővel kezdődő és néha már megkésett, felesleges forró kávéval folytatódó estéket. Valami étel, aztán esetleg pár oldal valami könyvből, valami lényegtelen tv műsor képei nagyjából az első reklámig, vagy halk zene a telefonból.

Mindemellett már előre rettegett az éjszakától, fogalma sem volt éppen milyen álomból fog hirtelen összerándulással felébredni. Nem igazán szerette a meglepetéseket, nehezen dolgozta fel még a születésnapra kapott apróságok csomagolásával küzdés rövid pillanatait is.

Az álmok. Úgy látszik, az egész jó alvó srác vagyok már a múlté. Emlékezett a néhány nappal ezelőtti ronggyá izzadt lepedő és ágynemű közötti felébredésre. Erősen a mellkasához szorította a párnát, a sarkától viszont nem kapott levegőt ezért zihálva ébredt fel hirtelen. 3:24! És tudta, hogy itt már nem lesz visszaalvás, némi dünnyögés és hideg vizes arcmosás után az ágyban a takaró alatt kuporog majd egy forró kávéval. A mindene a kávé!

Tíz óra után zombi leszek, mosolyodott el, de már nem érdekelte.

A nő. Honnan jön, miért nem marad? Hová tűnik el? A legjobban az viselte meg, hogy hallotta és szinte nappal is bármikor fel tudta idézni a hangját, de nem emlékezett egyetlen kiejtett szavára, egyetlen mondatára sem. Csak arra emlékezett az álomból, hogy beszél hozzá és ő hallgatja. Hallgatja, mert jó. Megnyugtatja. Rendbe rakja a fejében, a szívében a dolgokat. Kisimítja az összegyűrni valókat. Szerette volna hallani az álmon kívül is. Az első reggeli kávé mellett. A karcos megviselt telefonból is. Az egyre jobban lepusztuló püspöklilára festett helyi járatokon. Azokban a rohadt körforgalmakban megdőlve.

És nem. Csak álmában éjszaka. A hang? Kissé hasonlított azokra a gyűlölt automata női hangokra: Nyomja meg az egyes gombot. Tájékoztatjuk, hogy a hatályos jogszabályok bla-bla-bla. Munkatársunk jelentkezéséig kérem – bla-bla.

Aztán ott volt (vagyis sosem létezett) az illat. A nő illata. Az első, ami eszébe jutott a forrón gőzölgő earl-grey tea illata. Talán némi szegfűszeg és fahéj. Olyan illat kavalkád volt ez, amitől átmelegszik a test. Megáll kissé a folyó. Halkabban nyikorog a villamos (itt nincs). Simogatássá változik az őszi éjszaka hűvös szele.

Elég unalmas képekkel próbálták a gondolatai összefűzni az álmot, a valósággal: Mielőtt eltűnik, főzhetne egy friss forró kávét. Vagy: vajon, ahogy kilépett a szobából félrerúgta a rendetlenül útban hagyott cipőimet?

Hogy mi volt ez? Halott próbálkozás valahogy valósággá tenni az álmot? És benne a nőt? Egyszerű menekülés? Pár cseppnyi félelem attól, hogy megőrül? Hát?

Most itt ül egy ócska laptop előtt, mert megérett benne a gondolat, hogy leírja. Az ágy már megvetve. Az ajtó már nem nyikorog a huzattól. A lépcsőház csendes. Húzná az időt, de tudja, hogy mindjárt lefekszik. Éjszaka van. Aludnia kell. A lélegzete félálom pocsolyákban fürdik majd először, és bármennyire retteg is tőle talán eljön újra.
2021. 10. 03.

Piros szoknyában

Az éjszakai lények lassan tűntek el a furcsán alig láthatóan fakuló szürkeségben. Halvány csík jelent meg a hegyek mögött. Az utolsó ragadozók támadás helyett már csak egy mélyet sóhajtottak: Pirkadat!

Halkan megnyikordult egy teraszajtó. Körülötte a kagylók és kavicsok megremegtek kissé, nagyon közelről talán finom hullámzásnak látszott volna a falon.

A kézfeje mozdult meg először. Aztán a haja bújt ki, ahogy a takaró lassan a vállaiig csúszott. Korán van. – ezt suttogta, csak önmagának. Ahogy felült az ágyon, a takaró és a párna is lassan áradó folyóra hasonlított, ahogy elengedte a bőrét, testmelegét, illatát.

Percek múlva kávé gőze, illata simogatta meg az arcát. A teraszon állt gyönyörködött a hajnal első fényes csíkjaiban. A nap első fényei megérintették az arcát, mielőtt elvesztek volna álmosan szép tekintetében.

Aztán a tükör előtt áll: Fehér ingben, piros szoknyában. Gyönyörű, mint mindig. Tört fehér – ez a szó jutna eszembe, ha mögötte állnék, a derekát megfogva, arcom belefűzném a haja illatába.

Egy kevés benzingőz kinn az utcán. Egy félrészeg őt kézen fogni akaró vágy öltött testet a járdaszegélyen ácsorgó üres üveg és a falevelek között, de aztán elragadták a csatornafedélből kinyúló lidércek.

Ő semmit sem vett észre ebből. Az autó mindenféle kanyarok, zebrák, és kialudt (kialvatlan?) lámpák után elhagyta a várost.

Kissé megborzongott, ahogy jobban a gázra lépett, halk zene a rádióból, aztán útnak indult a felkelő nap felé.
2021. 09. 12.

Valahogy nem lett címe.
. nos, ami ezekben a sorokban szerepel, nem feltétlenül igaz. Bevallom, a holttest, amit épp átlépek a gangra vezető utolsó lépcsőfokon száz százalék, hogy nem igaz. Viszont egész jó kis kezdés egy olyan történethez, aminek a fene sem tudja mi lesz a vége…

Éjfekete zakóban haladok felfelé a lépcsőházban, a legfelső (harmadik, vagy negyedik emelet) emeletet becélozva. Az a tipikus régi bérház a barna és szürke színekkel és az ezeken átbukó téglák vörösével, hol fekete zománcfestékes, hol rozsdás vaskorláttal. Hogy is mondják? Régi szép időket idézve.

Tudjuk, sosem voltak régi szép idők, csak valahogy beletompultunk az időbe. Beleolvadtunk a sárga délutánokba, belefagytunk az ezüst reggelekbe. Mivel már nem igazán van ősz és tavasz a világoszöldet és a pasztell barnákat nem is említem

Az utolsó lépcsőfoknál átlépek azon a bizonyos holttesten. Középkorú férfi lehet, egész rendesen felöltözve. Nem az a lepukkant fajta, amihez magam is sokszor hasonlítok (fittyet hányva a borotválkozz meg, zuhanyozz le, öltözz már át felszólításokra).

Tudom, tudom. Nagyon meg kellene lepődnöm. Halott férfi, lakossági bejelentés, rendőrség, helyszínelés, ilyesmi.

Nos, nem igazán lepődöm már meg. Szinte semmin. Az ütőere felé nyújtom a kezem, de félbehagyom a mozdulatot, hiszen halott. Úgy gondolom, jobb, ha valaki olyan borul bele a halott történetébe, aki itt lakik. Igen jól sejtitek. Vállat vonok és hanyagul tovább lépek.

Becsöngetek eredeti úticélomnak megfelelően a 16-os lakásba. Ő ajtót nyit és hellyel kínál a jobb napokat látott konyhában (Tudjuk sosem voltak jobb napok, csak belehemperegtünk a múló idő szúrós morzsáiba.)

Nem túl hosszú beszélgetés: politika, pénz, tömegközlekedés, munka stb., aztán útnak indulunk, hanyagul átlépve a holttestet, egy halvány grimasszal. A kapun kilépve épp hogy sikerül egy majdnem indiát formáló sötétbarna kutyaürülék foltot átlépni, majd rohanás a villamosmegállóba. Talán öt megálló után leszállunk ( igen Móni a Blahán ). Jobbra eltűnünk a térről egy nevesincs utcácska kopott bérház aljában megfeneklett apró kocsmájába.

Másnaposságra hivatkozva nagy kancsó szódát kérünk, hideget citrommal. A kancsó felénél tartunk, mikor a társalgás kezd egyre mélyebb rezgést felvenni. előkerül néhány régi történet, pár mondatfoszlány sosem megírt versekből, nagy ötletek sosem forgatott filmekből. Lassan közelítünk a fiatalkori világmegváltó gondolatok magasságához-mélységéhez, ki tudja? Ettől berezelve, én a magam részéről megvakarva pár napos ősz borostám, kérünk a csapostól egy kancsó bort és néhány zsíroskenyeret a szóda mellé.

Így megy ez. Züllöttek vagyunk? Talán.

Egyszerűen csak nem bírjuk elviselni az időt. Az elmúlt. vagy az eljövendő részét? Ez már túlontúl zűrzavaros.

Rég halott rocksztárok nevei és dalai bukkannak fel néha az emlékekben, akik még eddig sem bírták. Valami mocskos blues mellé csapódik egy omló vakolatú kórterem képe. (azt hiszem háromszor tanultam járni) nem mintha tudnék 😊.

Szeretnék egyszer szarvasagancsot találni. Itt tartunk a beszélgetésben, mikor a csapos fáradt arccal hozzánk lép, friss szódát tölt és közli, hogy lassan zárna. Kérünk még húsz percet, majd fizetünk és gyalogolunk egyet a Keletiig.

Onnan taxival a bérház elé, majd fel a lépcsőkön a gangra (a halott férfi természetesen sehol) itt pár mondat még, míg megosztozunk egy dobozos sörön. Egy cigi a gangon, aztán mindenki lassan eltűnik. Őt a konyha nyeli el. Engem a neontól bűzlő városi éjszaka. Rendesen felfegyverkezve értéktelen megállókkal, aluljárókkal, lilába hajló csíkos zebrákkal, idegenekkel, részegekkel.

Egy gyors zuhany után hanyatt fekszem az ágyon. Az idő keservesen suttogó fele tarkább lett egy nap történéseivel. Az idő hosszan ásító fele rövidebb lett jónéhány tucat méternyi (zűrzavaros lehetőségekkel, ízekkel, házfalakhoz csapódó, galambokat rémisztő és valjuk be eléggé megkoppott) filmvászonnal..

2020. július 27.

Atmosphere

Nagyot csattan, ahogy a huzat bevágja az esőfoltos ablakot. Levegő van elég. Ami fogy, egyre gyorsabban fogy, az az idő…

Az időre sincs már semmi szükség. Megtörtént minden, ami megtörténhetett. Az összes mosolyogva végig rettegett zuhanás. A kőporos falakról cseppfolyós mintákban gördülő ébredések. A titokban tartott és az újra vitorlára tűzött mozdulatok. A két szívdobbanás között prédára leső szerelmek, a szem mögött hintázó ember és a csontokban ugrásra készen térdeplő állat. A jóllakott morzsák és a korgó gyomorral szédelgő hidegtálak.

Voltak benne fák és volt benne fű. Hegyekről a városba kúszó hajnalok, hóba pöckölt csikkek szisszenései. Jónéhány összekavart izé. Persze nem titok volt benne néhány üveg rose. Az a kurva kéj. Az udvarias mosollyal felszolgált keserű kávék mellett újra átélt gyönyör.

Kicsapongott és a sarokba hajított, persze ott ült a vállunkon mindig. Nem volt fekete, inkább kicsit kékes, talán valódi hús. Sosem károgott, sőt! Hangosan nevetett akkor is mikor minden más némán rettegett. Énekelt bíztatva az altatógázból kimászni próbáló öntudatot. Ő volt az: az életünk.

Most olyan nyúzott atmosphere hangulat van ( https://youtu.be/81LpJPXo_qs ). Ha elmész csukd be az az átkozott ablakot. A nyitva hagyott ajtó már senkit sem fog érdekelni..

2020.07.21.

Régi ház

Az a ház már régóta ott állt abban az utcában a többi hasonlóan kopott színtelenek elhagyottnak tűnő ház között. A környék valamikor fontosnak számított, ez valamiféle aranykor lehetett, mostanra ez az idő alaposan elmúlt már.

Talán egy esős olyan vállra nehezedő őszi délutánon kezdődött. Talán csütörtök. Mivel a többi épület is hasonló formára kopott az évek során egészen lassan lett észrevehető az, hogy ez a ház el kezd különbözni a többitől. A sebhelyes vakolat, az ápolatlan szájhoz hasonlító ajtó, és a kínvallatáskor elvesztett szem gödréhez hasonló ablakok jellemzőek voltak szinte minden épületre a környéken. De ez. Ez a ház valahogy külön életre kelt. Nem nyílt, nem csukódott, nem jött füst a kéményeiből sűrűbben, mint a többi házból. Egyszerűen csak elkezdett gonoszságot sugározni magából. Halk sóhaj, mások szerint inkább sziszegés hallatszott a falakból, ahogy az emberek – míg el nem kerülték a szemközti járdán – elsétáltak előtte.

Tudom, tudom hogy félsz.. félsz.

Erre a mondatra emlékeztek vissza a környéken és a házban élők egyaránt.

A járókelőknek könnyebb volt persze, hiszen csal pár pillanatig tartott. No de az ott lakók. Ők szinte egész nap hallották. Éjjel-nappal szüntelenül. Ettől aztán megváltoztak a szokásaik. Az emberek már nem találkoztak. Sem a szomszédok sem a gangon közlekedők. Mindenki bezárkózott csak akkor hagyták el a lakásokat, ha nagyon muszáj volt. A szemetet úgy vitték le, hogy előtte meggyőződtek arról, hogy senkivel sem kell összetalálkozniuk sem a folyosón, sem a lépcsőházban. Ettől aztán a házban folyton magányos lopakodó alakok mászkáltak. A legfelső (harmadik) emeletig felhallatszott az ócska bejárati ajtó nyikorgása. Elhaló sikoltásnak tűnt, ha valaki kilépett és mélyről támadó hörgéssé változott, mikor valaki belépett a járdáról és elindult felfelé a vicsorgó álkapocsra hajazó lépcsőházban. Szóval ilyen szörnyen teltek a napok a házban. Mint említettem már a járókelők, a csavargók, a részegek, talán még a ritkán arra járőröző rendőrök is, már a mellette balról lévő foghíj telek legszélén átkeltek az úton és szinte csak a következő saroknál a vén akácfa alatt tértek vissza erre a járdára.

Sokak szerint a fent leírtakból persze egy szó sem igaz. A történtek utólagos kiszínezésének tartják, talán kicsit joggal. A hitetlenkedőknek azt tudom ajánlani, álljanak meg néha egy-egy régi szinte omladozó ház előtt és figyeljenek. Ha senki sem látja, nyugodtan tapasszák a fülüket a vakolatra. Előbb-utóbb higgyék el hallani fognak valamit. Ezernyi történetet őriznek ezek a falak. Nem szeretnék mentegetőzni, de hozzátenném, hogy a történet, amit lentebb fogok leírni, véleményem szerint nem szorul semmiféle utólagos színesebbé tételre.

Olyan visszafogottan, halkan történt minden. Amennyire csak egy gyilkosság visszafogott lehet. kopogtattak a nő ajtaján. Meglepő, hisz visszahúzódóan élt sosem fogadott senkit, sem barátok sem rokonok nem látogatták. Nagy ritkán a postás jelent meg nála valami küldeménnyel. Egyetlen szenvedélye volt: a teák és a kávék.

A világ minden tájáról rendelt már magának igen sokféle ízű, állagú, aromájú kávékat és teákat. Egészen a szinte minden érzéket tabulejtő, talán nem túlzás, erotikus élménnyel felérő ízű teáktól, a hiába egzotikus, de valljuk be rettenetes kávékig, melyekről egyetlen szó jutna az olvasó eszébe: Ürülék. Frappáns megoldásként ezt a bekezdést evvel be is fejezem.

Írok inkább néhány sort az ötlábú pókról. Szinte látom a tekintetükben a meglepődést, és igazuk van. A pókoknak hat lába van! Nos ez a közbeszúrt kis történet egy fülledt párás, talán zivatar előtti júliusi délutánon egy szellőztetéssel kezdődött. Egy öreg keresztes pók vert tanyát a nagyobbik szoba legbelső sarkában. Ebből a szobából nyílt a fürdő. Szóval a nyitott ablak. A szellőzetésnek sok értelme nem volt hiszen a levegő ugyanolyan meleg és súlyos volt odakint, mint a lakás helységeiben. Talán a kíváncsiság, talán az ételszag vonzotta, a környék talán legnagyobbra nőtt lódarazsa ócska orosz helikopterre emlékeztető zúgással berepült a félig nyitott ablakon. Néhány tiszteletkör után hirtelen a pókháló szélébe gabalyodva találta megát. A pók érzékelte a háló rezgéseiből, hogy igazán nagy falat esett csapdába, ezért igen gyorsan támadásba lendült. Egymásnak estek. A repülő ragadozó csapdába esett és az életéért küzdött. A másik a hatalmas méretű táplálékért megőrülve harcolt gyorsan tekergő friss ragacsos pókfonalakkal és méreggel teli rágókkal. A darázs végül kiszabadult és gyorsan kivágódott az ablakon. Előtte viszont sikerült egy harapással elérnie a pókot, aminek ez az egyik lábába került. Ezen kívül a mesteri háló is igencsak megviselt és szakadt lett sok napi munkát adva az ettől a naptól jóval lassabban mozgó póknak.

Mrs. Shinbone. a nőt így hívták, legalábbis utólag mindenki erre a nem túl elegáns névre emlékezett. Azon a napon egy csomagot kapott. Nem, nem a postás hozta, hanem egy felbérelt alkalmi futár, akinek a címet, a nevet és egész jelentős összeget adtak át a csomag kézbesítéséért. Remekül válogatott tea és kávé kollekciót tartalmazott a csomag és egy pár szóból álló kézzel kapart levelet.

Fogadja ezt a kis ajándékot, nemsoká személyesen is meglátogatom. Egyem a kis szívét! Üdvözlettel: H.

Először diszkréten kopogtattak, ezután erőteljesen dörömböltek a bejárati ajtón. Ahogy a nő felháborodva ajtót nyitott, az elegáns éjfekete öltönyt viselő férfi egyből szúrt. A profik könnyedségével szúrta szíven a nőt. Csak ennyit mondott a tágra nyílt csodálkozó és halottá váló szemekbe nézve: Vacsorára jöttem.

A nő hanyatló testét megtartva gyors mozdulattal belépett és becsukta maga után az ajtót. Zakóját ledobva, ingujját feltűrve sebesen „munkához” látott.

Először is az összes ruhadarabot leszaggatta a nő testéről. (a gyengébb idegzetűek itt hagyják abba az olvasást) A tiszta és a véres darabokat egymásra hányta a vastag sötét bordó szőnyegen. A nő testét a szürke mintásra festett ajtón át a fürdőkádba cipelte. Háta mögött a fürdőszoba ajtaja tárva maradt.

Az ötlábú pók szemeiben a következő néhány órában tetemes mennyiségű vér, emberi testrészek, tökéletes hozzáértéssel nyúzott bőr és utólag gondosan lezárt fekete nylonzsákba hajított belsőségek tükröződtek. A halál kissé édeskés, nehéz szaga terjedt szét a lakásban, bekúszott a bútorok alá, mögé. Bebújt a nyikorgó fiókokon át a gondosan összehajtott és rendszerezett női fehérneműk közé.

Ezt lassanként felváltotta a konyából terjedő forró zsír, piruló hagyma, és különleges fűszerek, valamint fehérbor illata.

Ahogy pár nap múlva a rendőrség feltörte az ajtót a huzat kivágta a nagyszoba ablakát. Megrángatta a sarokban a pókhálót és egy utálatos sárga papírlapot repített ki, majd ejtett a járdára. Ezt a papírt később egy korán kelő nyugdíjas vitte be a rendőrőrsre. Grafitceruzával ennyit állt rajta:

Sajnálom Felügyelő, hogy nem állt módomban meghívni vacsorára. Dr. Hannibal
2020.01.03.

Kávézacc az utolsó kortyban

Kissé nyúzottan a folytonos eső monoton hangjától lehangoltan vetette bele magát a könyvbe. Hirtelen találta magát ott a főhős gyógyszerfüggő, cigarettafüsttől kesernyés szagú, borostás, talán enyhén másnapos életében. A főhős idejében épp reggel volt, talán szombat, inkább vasárnap, esetleg valami dög unalmas, zászlót csattogtató rég volt nagyságtól párás tekintetű nemzeti ünnep:

Pocsékul érezte magát, azon a reggelen. sötétbarna forró kávéval a szürke bögrében ült kint a teraszon. A szél kissé poshadt szagot és néhány tépett felhőt hozott magával a tó felől. Mindig ez történt éjszakai vihar után. Kevesen tudták róla, de mérhetetlenül rettegett a menydörgéstől, főleg éjszaka. Igaz néha erőt vett magán, megállt az ablakban vállán a gyűrött világoszöld függönnyel, általában meztelenül, néha pár korty vörösborral egy pohárban és lenyűgözve igencsak rettegve nézte a vihart. Legjobban az ablaküvegen kívül a lassan egymásba oldódó, majd lefelé elinduló esőcseppeken megtörő villámfény tetszett neki. Aztán a brutális erő, ahogy a fény, majd a hang szétszakította az éjszakát, pillanatokra felfedve, majd újra elfedve néhány titkot, melyek majd csak a hajnal fakult színeivel kerülnek elő.

Szóval pár korty kávé választotta el attól, hogy elkezdjen egy újabb napot, amihez semmi kedve sem volt. A nyelvére helyezett egy sárgásfehér tablettát, néhány másodpercig a szájában tartotta, míg meg nem érezte a gyomorforgató keserű ízt, majd gyorsan leöblítette a maradék kávéval. Még jól jöhet – ez jutott eszébe, ahogy vegyületek lassan elindulva a gyomrából elkezdték megkeresni a helyet a szervezetben így adva valamiféle hanyag, hazug és valószínűleg teljesen értelmetlen biztonságérzetet számára.

Egy félig szívott cigarettát elnyomva (talán inkább ettől fingok ki) a telefonra nézett a világosbarna kis asztalon a szerencsebambusz (?) mellet. Fel kellene hívnia, ezt tudta jól, valahogy mégis győzködnie kellett magát. Folyton győzködnie kellett magát, mielőtt felhívta a nőt. Rettegést érzett. Rettegést akkor is, ha távol volt tőle és csak a telefon adott néhány percnyit a nő hangjából. Rettegést az együtt töltött idő alatt. Séta közben kézen fogva, ahogy az egyre sötétebbre zöldülő erdőt járták, földutak szélén apró zöld és barna gyíkokat felzavarva. (egyszer szembe találták magukat egy szarvassal, bizonytalan, hogy hármuk közül ki ijedt meg jobban) Rettegést érzett a tóparton hunyorogva a szörnyen giccses naplementét várva. Igazából magasról tett ezekre a naplementékre. Az egyetlen, ami lenyűgözte, az a nő világosbarna, melirozott hajszálai közé vegyülő vöröses fény volt. Szerette a nő gondosan fiúsra nyírt haját. Az álomtól, szeretkezéstől súlyosan kócos verzió volt a kedvence, de ezt a nő sosem hagyta meg sokáig. Rettegést érzett, amikor teljesen közel érezte a nőt, mikor a pár hullámzó hámsejt, a néhány mély lélegzet és szakadozott sóhaj választotta el őket egymástól.

Sosem gondolta végig: a nőtől, vagy inkább a hiányától rettegett? Talán a hiányától. A tudattól, hogy érezte fuldoklani fog. Képtelen lesz lélegezni, ha már nem tudhatja maga mellett. Képtelen lesz jól bevált mozdulatokra, hétköznapi és normális tevékenységekre. Nem fog tudni többé most könnyen kibúvó szavakat használni. Lesznek helyzetek, amikor mosdókba kell menekülnie gyorsan, gyomorforgató WC csészék felett kell visszatartania öklendezve a gyomrából szökni készülő fájdalom tajtékzó hullámait. Lesznek oldalba vizelt buszmegállók, hangosan zakatoló és megnyugtatóan nyikorgó semmibe vesző buszokon derékfájdító üléseken értelmetlen utazások. Lesznek sosem elmúló szürke plafont bámuló értelmetlen órák, melyekről tudta, hogy hátfájóssá teszik, szorongóvá, kialvatlanná.

Lesz valami sűrű fáradt olajként mindent kitöltő meghatározhatatlan dolog, ami elfoglal majdnem minden helyet a szívben – kiszorítva a vért, épp csak a létfenntartáshoz mennyiséget beengedve. Kitölti a gyomrot is, így felélesztve a néha sörbe áztatott, néha nikotinnal elnyomott, néha a végtagokig elérő remegést okozó étvágytalanságot. Kitölti majd ezt a borostás negyvenen túli (sok mindenen túli) néha nyelvet öltögető, néha vigyorgó. sűrűn szitkozódó álarcot húzó fickót is, akit talán úgy hívnak: lélek. Nem hagyva helyet semmi másnak, csak annak a rozsdás karcos fémkeretes ajtókról. kivénhedt lépcsőkről, vizelet szagú járdákról, tompa ablakokról visszaverődő fájdalomnak, ami sokáig nem hagyja őt békén.

Fel kell hívnom őt! – ismételgette magában, aztán persze bedobott egy jól bevált időt húzó mentőövet. Még egy kávé, még egy cigi a teraszon és aztán telefonál.

Elindult a szűk egyszemélyes konyha felé. A közben megerősödő szél cafatokra tépte a kopottan kék égen a maradék esőfelhőket és teljes erővel a szürke hegyek és sötétzöld erdők felé ráncigálta mindet. A parton, a szélén zöldes színű habbá felvert hullámok között megmozdult egy..

Elakadt lélegzettel riadt fel, ahogy a könyv pár lapot össze gyűrve csattant az ágy mellett a parkettán. A délutáni nap oldalba vágta az ablakot, ferdült fénnyel vonta be a szoba rövidebb falát, csillogva és az idegesítő kattogást szorosan megragadva vetette magát vissza a falióra felül légypiszkos üvegéről.
2019. 12. 22.

Hógolyók

Akár meg is ölhetsz valakit! – jutott eszébe a legjobb barátjának feddése, ahogy a havas tetőn ülve lógatta a lábát és épp hógolyót hajított fentről az egyik járókelőre. A faszt! – válaszolta vigyorogva, ahogy épp rágyújtott. Két slukk után szürke hamu szisszent a hóra. Hógolyóba még senki sem halt bele!

Egyébként is mi a fenéért dobálod az embereket mindenféle ócska tetőkről? – érdeklődött a másik nagyot szívva a saját cigijéből. Karácsony van te Marha! – közölte szigorú tekintettel. Pont ezért! Ajándékok átadva, kötelező kézfogások, illedelmes mosolyok, érdektelen beszélgetések letudva. Még pár udvarias üres beszélgetés van hátra. – Szóval letudva nagyjából az egész, ezért végre egy kis szórakozás .

Neked hogy esne, ha hógolyókkal hajigálnának?

Tudod erre még sosem gondoltam – vigyorgott szélesen a másikra. Ha a hógolyó ezen oldalán állsz, egyáltalán nem érdekel, mi történik a hógolyó túlsó felén és kinek mi fáj.

Na gyere inkább keressünk egy másik tetőt mielőtt besötétedik. – óvatosan elindult lefelé a tűzlétrán.

Na nem, én ebben nem veszek részt, nem is értem minek kerestelek meg – Morogta a másik ahogy leértek a járdára. Én értem, azért mert barátok vagyunk – válaszolta unott képpel. Barátok? Kiállhatatlan majom vagy! – morgott tovább. Tudom – válaszolta, ezért vagyok a barátod. Ugyan ki a fene állna szóba veled?

Tudod mit? Én még elugrom a Cholnokyra, hajigálok még pár hógolyót, aztán, ha nem kap el senki sem, este találkozunk. Iszom veled egy sört, de csak azért, mert karácsony van.

Remek, de nem öltözöm át, úgysincs sehol egy lélek sem. – Hátba vágást kapott a barátjától, miközben ő elindult a város másik vége felé.

Akkor hét körül – kiáltott utána, aztán szemébe húzva a kapucnit elindult a másik irányba. Nagyjából térdig érő hó takarta a helyijárat megállót. Senki sem csinál semmit ebben az átkozott városban! – sóhajtott mélyet, ahogy a villanyoszlop alján rugdalta le a bakancsáról a havat.

Átkozott karácsony, de holnap már vége – vigyorgott a recsegve villogó reklám előtt. Hatalmas hógolyót gyúrt, amit aztán a túloldali megállóhoz vágott- Az üveg, középen a kopott helyijárat térképpel hatalmasat csattant, sokáig remegett még, furcsán tükrözve a járda mellett a hóban parkoló, inkább fuldokló autókat.

Na gyerünk, hajigáljunk meg még pár kószálót, aztán irány a bár. Talán billiárdozunk is egyet végül is karácsony van és ma én nyerek. – Ez jutott eszébe, ahogy átkelt a zebrán a néptelen négysávoson. Köhögött, ahogy került egyet a két napja füstölgő kuka mellett. Újra havazni kezdett, a város szélén egy meggyötört dízelmozdony hörgött arrébb néhány ócskavasnak illő tehervagont. Az erdők mögött az este már készült rá, hogy seggbe rúgja a délutánt.
2019.12.21.

Szombat úgy tíz után

…Persze szerelem – röhögött fel magában, ahogy visszafordult az első lépcsőről a csatornafedélre pöckölte a csikket mikor belépett a bárba. A füst kört rajzolt a metszően hideg éjszakába. Olyasféle kört, amiről bármikor el tudod képzelni, hogy vérvörös szemű lidércek ugranak ki belőle, aztán egymás foltokban hulló fekete szőrét rángatva idétlen vigyorral a fejükön ugrálnak körül, tépve az inged, taposva a cipőd, a nadrágod szárát gyűrik csak azért, hogy kint maradj ebben a városi, szóval neonokkal tűzdelt sötétségben.

Valószínűleg a szerelem nem jár efféle lidérckarmolt éjszakákon, hasonló füst, olcsó pia és igen, rendesen mocskos bluestól színezett (inkább formalinban tartósított) bárokba.

Rendszertelenül szétterült asztalok és össze-vissza lézengő székek és közepes tömeg vette körül, így indult el körül sem nézve a bárpult felé. A bal szélén (balszélső) huppant le egy üres székre. Üveges sört kért pohár nélkül, megágyazott neki négy centnyi hűvös vodkával. A hangfalakból The Doors Soul Kitchen szólt, Morrison-nak nem a görög isten, hanem a felpuffadt szakállas időszakából, mikor a hangja együtt romlott a megjelenésével.

Nem bírta már ezeket a szombat éjszakákat, igazából lehangolta a céltalanság, az otthon maradásnál azért még mindig határozottabban kiútnak tűntek. Kiútnak a franc se tudja már honnan, egészen a pokolban sincs már olyan – felé. Önmagam elől menekülök, szólalt meg belül a hangja, amit sokszor hallott már. Nem szerette, de megtanult élni vele (önmagával?) Leöblítette néhány jéghideg kesernyés korttyal.

„Faszom” – Coelho nevetett újra magában, ahogy lassan körülnézve próbált valamiféle részletekre felfigyelni. A jobb sarok legmélyén egy rendkívül magányos diszkógömb tekerte önmagát, igencsak lassan és reménytelenül szürkébe és porba süllyedt csillogással, időnként megriasztva azt a kevés pókból álló kolóniát, amelynek tagjai végtelen távolságra legyektől és egyéb rovaroktól, lassan egymást falták fel a néma záróra utáni sötétben illetve az idebenn teljesen jelentéktelenné váló nappali órák alatt.

Vörös neon szív vibrált az egyik falon a pulttól jobbra. Mellette egy ázott foltokkal borított Billy Idol poszter. Ha lejjebb volna, azt gondolnám levizelték – egy újabb rövid nevetés, szigorúan csak belül.
A hosszú bal oldali falból nyíltak a WC-k (távol álltak a mosdótól) és egy harmadik ajtó, amin a nem odaillő MAGÁNTERÜLET felirat „díszlett”. Alatta a rádióaktivitás logója neon zöld festék spray-vel elkövetve. Amúgy az a haldokló erdőket eszébe juttató sötétbarna lambéria borított mindent, ami vicsorogva dönti magából a nikotinszagot (abból az időből mikor még rágyújthattál a piád mellé) és pontosan evvel egyező arányban szívja magába és zárja be a vakolatréseibe a maradék élni akarást, életerőt.

Minden úgy nézett ki, ahogyan a lepusztult mozikban játszott reménytelen filmekben az egykor szebb napokat látott mulatók. Nos, erről a helyről mindenki tudta, hogy sosem élt meg szebb napokat. Valahogy mindig az önmagukban, vagy a világban, esetleg mindkettőben egyszerre elvesző (és ettől roppant boldogtalan, vagy éppen nagyon is boldog) emberek gyűjtőhelyévé vált.

Amúgy szigorú már-már színpadias arccal megfontolt kétnapos borostával az arcán üldögélt. A fekete, na jó, egyetlen zakójában, az alul már rojtossá kopott, kissé hosszú, kedvenc farmerjában és az egyetlen ingben amit megtűrt magán szemben a sok változatos és igen idióta pólóval. A lábán tornacipő, mert az úgy „underground”.

Reménykedett abban, hogy egyetlen ismerős, illetve valaha az volt (ezek voltak általában a nők) sem fogja kiszúrni magának ezen az estén. Nem szeretett volna ostoba lényegtelenül elhaló kérdéseket, éppen úgy, ahogy lényegre törő válaszokkal sem volt most felfegyverkezve. Hagyjatok békén! Ezt próbálta arckifejezésével sugallni eddig sikerrel. Óriási falakat tudott maga köré építeni ezért nagyon eltökélt volt az a pár ember, aki megpróbált átjutni, hogy megismerhessen, megszeressen, magával vigyen egy darabot a férfiból. Akár barátságot, gyűlöletet, akár semmit, vagy éppen rohadt lassan múló (sosem leszek túl rajta típusú találkozások) szerelmet érzett ezek iránt az emberek iránt, valahol a lelke (?) mélyén tisztelte őket ezekért az ipari alpinizmussal felérő kísérletekért

A Light my fire – nem szerette ezt a számot – után a When the music’s ower kezdődött el. Turn off the lights!, háromszor. Ezt még meghallgatom, aztán hívok egy taxit – döntötte el, ahogy egy újabb fél adag italt (kisvodka, pohár sör) kért magának. Nagyjából tizenegy perc az életemből, ez villant át gondolatban két korty között. Egy pillanatra felfigyelt a pultos lány szőke hajában a rózsaszín csíkra. Kibaszottul öreg vagyok jött a következő gondolat, ami kitúrta a fejéből Morrison tizenegy percét. Fizetett, siralmasan kevés borravalót adva.

Elindult a férfi WC felé, hogy könnyítsen a hólyagján. Az ajtón kívül már a lépcső tetején rágyújtott. Elővette a telefonját, majd megrázta a fejét és mélyet szívva a cigiből jelentős mennyiségű füstöt fújt ki tüdejéből. A lidércek a csatornafedél alatt egymás fülét harapdálva és egymás pocakját karmolászva, vinnyogva várták izgatottan a következő füstkarikát. Az időközben nyugat felől a városba törő szél azonban elvitte hirtelen a füstöt.

Zsebre vágta a riadtan felvillanó telefont. Hazasétálok! Kiáltott fel magában agyoncsapva minden más gondolatot és hol pálmafára, hol fáradt olajfoltra hasonlító foszlányt a fejében és elindult a szűk utcák keskeny járdáin délfelé. Most következhetne egy rész, tudod, azokra az elcseszett amerikai horror filmekre hasonlító – az éjszakában eltűnő kopogó cipőkről, de csak a tornacipője surrogott halkan, aztán szinte el is némult a lift előtti ezer – kétezer éves linóleumon.

Egész jó kis este volt bökte ki halkan, már a párnára hajtott fejjel. Egy darabig nem hallok Doors-t sóhajtott reménykedve, ahogy az alvás elvette őt a még ébren levő világból, reggelig sodorva jobbra-balra, el és á, egészen addig, amíg ki nem támolyog majd lapos pislantásokkal, borostáját vakargatva megfőzni aztán élvezni a forró kávét (két cukorral, kevés tejjel – még jól jöhet az információ).
2019. 09. 29.

 A parton

A lány az azóta talán már halott parton sétált. Abban a hosszú, vízszintesen sötétkékkel és fehérrel csíkozott ruhában, ami néha elérte a nedves homokot és halvány sárga csík ért a bokájához. Ha jól emlékszem, mezítláb járta a partot a kifakult fű és a hullámokkal csobbanó csatákat vívó kövek között.

Szőke haját meghúzta az északi szél, oldalról rakoncátlan fürtök csaptak össze tengerkék szeme előtt. A mozdulattól, ahogy haját megigazította, jobban derekára simult a kék-fehér ruha. Óvatos lopakodásból és apró szökellésből álló furcsa táncnak tűntek léptei a hol szárazon süllyedő, hol nedvesen a talpához idomuló homokban.

Felette lomha hegyek feküdtek a tájra és szinte egészen a vízre. Néhány csúcson antennák, jobbról egy kilátó kapaszkodott véznán, mintha beledőlni készülne az alatta zölden elterülő erdőbe. Az erdő halk volt, titkos utakon jutott át a szél a hegyekről a partra, békén hagyva a fákat. Halkan suttogott leveleket hintáztatva.

Hűs leheletet fűzött a lány gerincére, amitől ő megborzongott. Ilyenkor libabőrös háttal, elakadt levegőt bent tartva megállt egy pillanatra. Az alig látható mosoly is eltűnt századmásodpercnyi időre arcáról, majd újra megjelent. Előtte szemtelen hullámok bökdösték kinyújtott nyelvvel a mogorva hatalmas köveket.

Éjjelenként titokban megtörtént, hogy a társaik tetején álló kövek beledőltek a vízbe. Ilyenkor a víz megszeppenve húzódott beljebb, mozdulatlanná vált. A felszínre vetődő halak vetettek rá fájó gyűrűket, egészen az első hajnali fényekig.

A lány elsétált egészen a partot lezáró fákig. Térdig húzva ruháját leült a szomorúan vízbe hajló fák közé, a földön heverő rönkre. Évekkel ezelőtt büszke nyárfaként feszített ő is, partvíz és ég között. Most félig vízben rothadva félig homokon korhadva nyikorogta, hogy feladta már.

Vállát kicsit felhúzva, ruháját a térde felett tartva, a lány a rönkön ülve nézte a vizet. Az általa megriasztott és most önfeledten pancsoló vadkacsákat. A lassú méltósággal haladó fehér hattyút beljebb a bója közelében. A távolban a kék-fehérre festett hajót, ami innen gyámoltalanul lebegő, ide-oda csapódó papírdarabnak tűnt, csúnya szürke pamacsokat eregetve magából.

A lassan haladó nap óvatosan vörösbe borította az egyetlen, a hegyek fölé merészkedő felhőt. Aztán vörösbe vonta az utolsó fényeket a lány arcán. Sötét rózsaszínné vált szőke haja a kékülő fák alatt. Ruhájának sötét csíkjai előbb pirulva, majd lilulva fogták keretbe vállait, derekát. Fodrozódtak egyet a combján, ahogy felhúzta térdeit, és talpait a kemény és durva fakéregre emelte.
2019. május 15.

Nyílt vizen

 Megpróbálta kiszabadítani a kormánylapátot és a csónak hátulját a rácsavarodott halászhálótól. Két kézzel erősen fogva húzta, rángatta, megpróbálta oldalirányban lefejteni sikertelenül. Maga a háló piszkosszürke színű volt a legszélén egy narancssárga szállal egészen körbe, valószínűleg a jobb láthatóság kedvéért. Ahogyan a mentőmellények színét is kiválasztották. Jó néhány sikertelen próbálkozás után leült a csúszós nedves deszkákra a csónak alján úgy közép tájt. A fáradtságtól szaporán és közben néhányszor igen mélyeket lélegzett. A sós hideg levegő szinte belemart a torkába és fájdalommal jelezte azt, hogy a tüdejének sem esik jól. Könyékig feltűrte vízhatlan kabátja ujját majd felső karjával megvakarta szúrós négy-öt napos borostáját. Ha lett volna tükör a csónakban láthatta volna, hogy a szája is enyhén lila színűvé vált a hidegtől. Hátra hanyatlott a csónak deszkáinak. Az idő a sós víz és a sós, párás levegő a szürke számtalan, néhol kékbe hajló árnyalatát adta a faszerkezetnek.

Néhány furcsa folt a gyerekkorában sokszor megmászott diófa törzsére emlékeztette, ahol a letört ágak helyén szem formájú foltok jelentek meg. Ettől a pillanattól aztán gyorsan elkalandoztak a gondolatai. Gondolatban végigjárta az utat a síkság szélén álló fehérre meszelt és vörös cseréppel fedett, sövénnyel kerített apró háztól (ami télen füstölgő kéménnyel egy lassú gőzhajóra emlékeztette) eddig a tenger koptatta csónakig, amelyre az a kopott háló akadt.

Így visszagondolva, emlékeket összevonva kegyetlenül hosszúnak tűnt az a negyven-valahány év. A gyermekkori kalandoktól, melyek kék, lila foltokkal, horzsolássokkal és szikár barnára sült bőrrel emlékeztettek ősz elején a nyár alatt megszerzett, hol boldog, hol fájdalmas tapasztalatokra. Az apró sírhantra a nyírfaágból összekötözött kereszttel, ami alatt legjobb barátja, a hatalmas kuvasz keverék pihent. Egy kegyetlenül hideg téli éjszaka a hóviharban odatévedt farkassal küzdött, megvédendő a ház körüli területet, főleg az istállót a benne didergő juhokkal.

A kamasz és ifjúkori szerelmekre melyek magtalan és nem igazán halhatatlan versek megírására késztették. A megannyi érdemtelen múzsa is eszébe jutott, igaz a nevek közül jó néhány elveszett már a múló idő visszafelé nehezen járható mocsarában.

Nem szerette az érzést, ami ekkor fogta el, a régmúlt, kivérzett, alaptalan és reménytelen szerelmekkel nosztalgiázás hangulatát. Ennyi év távlatából a csalódások miatti, utáni féktelen mulatozások, italozások sem tűntek már határozottan jó ötletnek. Minél több ősz szál került a hajába és a szakállába annál jobban hajlott afelé, hogy másképp lát dolgokat, megváltozik a fontosságuk és az érzések is amik összekötik a múlt eseményeivel.

Határozottan emlékszik arra a reggelre, amikor közepes méretű hátizsákkal a jobb vállán, enyhén bicegve elhagyta a várost, minden erejével eltökélten arra, hogy eljut a tengerig. Az utazás a tengerig, nos, ez a mai napig élete legnagyobb kalandjának tűnt és halvány mosolyra késztette valahányszor eszébe jutott.

Kemény éveket töltött el a lepukkant, sok helyen lyukas és vizet beeresztő halászhajón. Sokféle népből származott a legénység sok furcsa, elcsúszott és bűntől sem mentes életút találkozott ebben a kikötőben. Számtalan forradás, sebhely, vágásnyom volt a testén, ami ezekre az évekre emlékeztette. A cseppet sem veszélytelen halászatra, valamit az éppúgy nem veszélytelen összetűzésekre, melyek folytonosak voltak ezek között a szűk helyre összezárt ”gazemberek” között.

A kemény munkával megszerzett csekély vagyon elég volt egy ócska kunyhó és csónak megvételére a kikötő régebben épült, mára már csendesebb oldalán. Életét mára már a saját részére történő halászat és az igen kevés felesleg eladása töltötte ki. Ez fedezte szinte teljesen önfenntartó, nyugodt életet.

Feltápászkodott. Kisöpörte a fejéből a nagyon mélyre ültetett gondolatot- Megmenteni a hálót!- elővette a kést a két hátsó deszka közül és levágta a csónakról. Fáradtan nézte ahogy elsodorta a szürke tenger.
2019.05.08.

Eső

 Aztán elkezd esni az eső. Az egyik szárán még sárga virágú a másikkal már fehér ejtőernyőket szélnek eresztő pitypang mellett a tücsök hátrébb húzódik a lyukban, feladja a párzásra hívó és területet kijelölő koncertet, ahogy egy kövér esőcsepp épp a két csápja között találja el. Távolabb a kecskebékák is egyre halkabbra fogják a brekegést, aztán az esőtől megzavart szúnyogokra figyelnek inkább a széles leveleken ülve.

Az alaposan kitaposott vadcsapás száraz szürkésbarna talaján az apró repedések megtelnek esővízzel. Ezek az egyre erősebben csillogó hajszálerek aztán lassan elindulnak az erdő belseje felé, elkezdik feltölteni a rég kiszáradt pocsolya nagy medencéjét feláztatva a vaddisznó nyomokat, a szarvasürüléket és csillogóvá varázsolva egy rég elpusztult őz lábszárcsontját.

Az esőben halkul a madarak csicsergésének tavaszi özöne. Csak a feketerigók hímjei trilláznak rendületlenül és cserregnek közbe, hiszen nekik kora hajnaltól késő estig hirdetniük kell ki itt a király. Fácánkakasok vágnak közbe távolról a rétet átszelő erdősávból, a bokrok alatt még nem tűnik komolynak az eső.

Egy ember szürke alakja tűnik fel és vág át a réten, ahol az erdő szinte visszalép egyet a sárga fehér és halványkék virágokkal tűzdelt zöld szőnyeg elől. A léptei alatt meghajló fűszálakról lehulló vízcseppek felbőszítik az apró fekete hangyákat. Csápjaikkal dühösen csapkodva és a csillogó számukra hatalmas gömbökbe marva rágóikkal zaklatott de rendezett sorokban igyekeznek a boly felé. Ott, ahol kissé fellazul a fegyelem marad utánuk néhány rovartetem. Egy lefejezett légy, egy nagyrészt feldarabolt futrinka, egy rózsabogár smaragd páncéljából a tor.

A virágok, előbb a sárgák, a fehérek, majd a kékek és pirosak is összezárják a szirmaikat, védve a port és a nektárt a következő száraz napra mikor újra megjelennek a méhek dongók. Erdeisikló kúszik át a friss, de egyre sötétebbre zöldülő csalán között. Szájában egy félig lenyelt még csupasz madárfióka groteszk rózsaszín bőrrel és hatalmas véreres szemekkel. Talán az eső elől vonuló őzek zavarták meg a madárfészek kifosztásában.

Izgatottan és nagyon óvatosan folyamatosan fülelve bújnak el a kivágott bükkös helyén burjánzó ember magasságú bokrokkal cserjékkel teli elvadult sűrűben. Egyikük szimatoló orrával szétszaggatja a mogyoróbokron élő keresztespók tökéletesre sikerült hálóját, amit gyémánt nyakékké komponált az eső. A cseppek és a szétszakadó fonalak az őz szemei közé és orrára tapadnak, más részük szinte sóhajtva zuhan alá és csapódik a zöld leveknek, majd a sötétbarna erdei földnek.

A fák mintha nyújtóznának az esőért. Valójában ágaikat meghajtva próbálnak minél több vizet leterelni a talajra és azon át a gyökerekkel felszívni a rég nem látott nedvességet és eljuttatni koronájuk legmagasabban lévő, finoman hullámzó, vagy az esőtől hirtelen lehajló leveleihez. A legfelső levelek némelyikének fonákján egy citromsárga szárnyú lepkefaj élénkzöld gyöngynek tűnő petéi bújnak meg. Eltelik még jónéhány hét, míg roppant falánk hadsereggé változnak át és apró lánctalpas szörnyekként falják az otthonukként szolgáló levélzetet.

Megkésett nedves szárnyú hőscincér koppan a hatalmas tölgy törzsének. A földön landol, aztán igyekszik felfelé a fakérgen, megbújva a mély barázdákban. Nagy csápjaival felváltva kalimpál, végül ott bújik meg, tavalyról maradt barna levelek között zörögve, ahol a törzs két hatalmas ággá válik szét.

A földút sebeknek tűnő krátereit lassan esővíz tölti fel. A kiszabadult apró áradások összekapcsolódnak és lépésnyi széles érré összeállva köveket kerülgető kanyarokkal tartanak az erdő mélyén finoman csobogva megbújó patak felé. A patak bal partján kissé ritkább az erdő. A víztől pár lépésnyire lassan korhadó rönk mellett a zápor csillogó arannyá változtatja a sárga korallgombát.

A fák felett pamacsok születnek a párából. Felettük hamuszürkévé áll össze az ég. a nap ma már nem tűnik elő. A fény nagyon lassan fogy. A semmit sem csendesedő esővel adja át a helyét az estének ez a délután.
2019.05.04.

Cholnoky utca sarok

Ott fent ül! Igen a háztetőn. Az éjszakai felhők visszafelé nyújtják a város fényeit. Visszafogottabbak a közterületek, harsányabbak az ipari létesítmények feletti foltok. A nagyra nőtt fekete fenyőt és az alatta sorakozó tujákat nézi. Tetszenek neki így, bevonva porhóval. A járda fehér sivatagát csak kevés lábnyom töri meg. Az utca csillogó folyamát csak a 7-es busz nyomai rongálták meg, innen fentről látszottak a felső, általában szemek elől rejtett rozsdafoltjai. A porhó még nem adta fel. Eltökéltnek tűnt, mintha el akarná temetni a várost, sőt a környéket egészen a hegyekig. Persze holnap kiderül, mit bír ki a szűrt napfény ellen.

Szereti ezeket a téli éjszakákat. Fent a tetőn ülni és bámulni a dolgokat, amik többnyire mozdulatlanok, hangtalanok. Az a 7-es busz (persze csuklós) nagyon nyikorgott a körforgalomban – ez a gondolat kavargott a fejében. Lassan jött, egész a sarokig látszottak a vörös szemek a hátulján.

Szerette volna, ha az emberek meg sem mozdulnak, míg esik a hó. Jó lett volna látni azt, ahogy a fehér leplet csak a feketerigók és a csavargó macskák nyomai mintázzák.

Hallani is csak azt, ahogy az egymáshoz túl közel kerülő hímek egymásra cserregnek harciasan. A fenyő magvat és fagyalbogyót csipegető cinkék hangját. A ritkán arra szálló varjak rövid károgásait. Magányos kutyákat, ahogy bele-bele vakkantanak az éjbe. És az egész felett távolodó repülőgépek mélyülő megnyugtató dübörgését.

Néha titokban a hóba vizel, feszülten figyeli a sárga foltot, ami egyre terjed, gőzölög, de aztán a hideg megállítja. Emlékszik a hangra, ahogy a cigaretta hóra hulló hamuja halkan néha sercen.

Jó érzéssel tölti el, hogy ameddig a szem ellát – persze nem nagy távolság – mosolyog magában, mindenki más alszik. Csak ül fent a háztető szélén, az ölében, a szemében, a hátán, a vállainak dőlve a téli éjszaka.

Még nyoma sincs, de a belvárosban, egy nyírfa seprűvel a hóba seprő, borostás és pálinkaszagú, vastag sál és sapka mögé rejtőző, mogorva férfi fogai között már ott csikorog a hajnal.
2018. augusztus 22.

Erdő

 A nap megcsillan egy tökéletesre fényezett motorháztetőn. Mélyen barázdált abroncs ér a földút keskeny vékony porréteggel fedett széléhez. Lassan halk rövidet nyikorogva kinyílik a bal első ajtó. Egy cipó talpa ér finom mozdulattal a sűrűn zöldellő fűhöz. Az egyik bátor fekete hangya máris elindul felfelé a szürkülő aztán feljebb fehéredő műbőrön. Végül lezuhan hat lábbal kapálózva és máris eltűnik a mélyzöld fűszálak között

Az erdő a réten túl gömbölyű bokrokkal kezdődik, alattuk csalán néhol szarvas ürülék. Aztán a fák, összevisszaságban egymást túlszárnyalva nőnek mind egyre magasabbra, több fényt több erőt akarva. Ez a vadon óriásainak sikerül csak, néhány büszke tölgy, ezüst bükk magasodik néha viharral, széllel birkózva a többi egybefüggő korona fölé. Ott ahol a vadon zöldje az éghez ér alig észrevehetően világosabb a kék és finomam remeg a levegő.

Az égen a Perlucidus felhők és az egyre lejjebb süllyedő kondenzcsíkok kígyó gerinc mintázata fellazítja az egyébként egybefüggő a horizont alján kifakuló kéket. Alattuk fiatal ölyv köröz a meleg levegő hátán. Időnként erős testét megfeszíti és büszkén vijjog bele a szélbe, tudatva jelenlétét Szeme barnalábú fekete hátú tücsköket lát, miközben apró szürke hosszúfarkú prédára les. Lejjebb alig a rétek felett fekete varjú keresi ritka durva károgással a párját.

A cipő talpa alatt sóhajtanak a görbe hátú fűszálak. Hangyák érintik a gumi barázdákat némi rendezettséget mutatva rohannak és tűnnek el a boly mélyén. Gyíkok lihegnek szájukból kilógó rovarszárnyakkal arrébb a köveken.

Csak a patak mellett rejtőző őzek remegő kitágult orrlyukaiban válik valóságossá az érzése annak, hogy valami rideg, kegyetlen, ölni akaró erő veszi körbe a tájat. Vigyázz!
2017. december 8.

Ülünk a buszon

Kel fel a nap. És mi történik? Az első ülésen a lány lassan partot ér. Míg te az éjszakai álmok salakját rágod kiszáradt torokkal, ő a magány haját fonja sajátjaként finom kontyba / ilyent ma már látni sem lehet /.

Éjjel valami folyton lefelé tartó mozgólépcsőn álltál meztelen. Csak arra emlékszel, Moszkva tér. Sajgó hólyaggal ébredtél fel úgy két óra után.

A lány közben valami kékesszürke mezőn sétált szomorú tekintetű traktorok húztak el mellette hangtalanul. A pótkocsikon egy-egy meleg ölelés integetett, de egyik sem szállt le. A lány nem nézett feléjük. Minden lépésnél megszámolta nagylábujja és a másik közé szorult fűszálakat.

Gyorsan visszaaludtál álom már nem volt. Kusza képek sorban egymás után aztán közelebb az ébredéshez mintha tétova hangok is szűrődtek volna be.

A lány tekintetében van valami titkokat sejtető nehezen elpárolgó fényjáték. Tudod az a fajta, ami hasonlít ahhoz, mikor összeszorított szemhéjjal a napba nézel. Nos, ez a fényjáték sosem szabadul ki a csukott szemei mögül. Ha kitörhetne, olyan gyönyörű lenne, talán még a napfényt is magába zárná.

A jól bezárt dolgok persze nem törnek ki. Ott maradnak sorozatként a belső Tv képernyőjén.

Fásultan ébredsz. A nyúlott póló, amit éjjelre felveszel, valljuk be elég lehangoló rajtad. Le is dobod, aztán meztelen indulsz el tétova léptekkel a konyha a kávé felé.

A lány már fésülködik. Összeszedetten, kopogó cipőben indul a buszmegálló felé. Te még bajlódsz a zárral egy keveset aztán elindulsz. Ülünk a buszon. Kel fel a nap..
2017.11.02.

 Mary Blue én el..

Ahogy a járdáról lelépett megbotlott a macskakövön. Közben úgy látta mintha megmozdult volna a szürke kockákkal kirakott utca, akár egy kígyó, vagy letört gyíkfarok.

Lehet, hogy él? Kérdezte félhangosan. Élek? Kérdezte bent önmagától. Olyan sokat sejtető, de gúnyos hangsúllyal, amivel magában – magával beszélt.

Ellágyult égő petpalacként folyt az őszi napfény az utca egyik végétől a másikig. Néhány ablakban megcsillant, a többi szürkén és felsővezetékeket kábeleket tükrözve szaggatottan csak néma szájként ismételte: Én is akarok!

A néhány koszos galamb türelmesen járta a járdát, hol a jobb, hol a bal oldali ragyás bitumencsíkon keresve morzsát, illetve bármilyen ehető hulladékot. A falon olyan kelet-közép graffitik tárták ki szemérmetlen betűiket, messze jártak a nyugati nagyvárosok félig művészetétől. mÉRY blÚ én el.. Ez a befejezetlen, illetve lefejezett és semmiképp sem nőies inkább rosszalakú torzó uralta két ablak között a romlott kávészínű falat jobbról.

Rakoncátlankodó cipőfűzőjéhez lehajolva végignézett az utcán. Meglepte a csendessége. Bekötötte és felegyenesedett. De jó volna most leülni csak úgy a járda szélére. Figyelni az utca fölött az égen átlopakodó felhőket. A galamboknak keresni pár morzsát a bal zsebben. A túloldalon a földszinti ablakban a rácsok között elnyúló macskával szemezni, míg az rá nem un és eltűnik egy pince szellőzőben.

Az elkerülhetetlen és ostoba telefonhívásokra nyugodt hangon válaszolni:
– Hol vagy?
– Sehol.
Aztán a következő:
– Mit csinálsz?
– Semmit.

Olvasni a lepusztult vagy épp mocskos szájú falfirkákat. Felemelt arccal behunyt szemmel a napba nézni (behunyt szemmel? ) Egy kissé távolabbra küldeni azt a valamit, elzavarni egy időre. Azt a lilában, citromsárgában és néha kékben a szívében, sőt a gyomorszáján vicsorogva pulzáló érzést.

Azt, amitől néha belebámul az autóbuszok ablakába. Hajat töröl a vonatok zakatolásában. Ha senki sem látja, le köp az emeleti ablakokból, illetve a teraszokról.

Azt a furcsa érzést, amitől megrándul álom közben a láb. Olvasás közben összedőlnek a betűk és egymásba gabalyodnak a sorok. Az érzést, hogy fejre kellene állni. Vagy elindulni az úton úgy nagyjából akárhová. Elhajítani a táskát, talán ledobni még a ruhát is.

Ez volna a hosszú élet titka? Hogy elfelejtesz lassan élni? Ezt kérdezi meg néha a hang a fejében. Kényelmetlen hallgatni, de néha eljut eddig a kérdésig is: Mikor voltál utoljára boldog? Nos, nem úgy, hogy mások annak tudnak, annak látnak, Úgy igazán?

Ilyenkor jó darabig nem szeret önmaga közelében élni. Más választása viszont nincs, ezért megadja magát az őszi délutánok elnyúló sodrásának. Ettől enyhül az üresség a fájdalom a lelkében. Hőt veszít és testmeleggé szelídül a vágy is.

A háztetők fölött vadludak húznak el jó nagy V alakzatban. Az est harapásai elől már nem soká kúszik el a délután. Kondenzcsíkok hajlanak át a bárányfelhőkön. Rózsaszín égalja tükröződik a hátsó ajtó esőfoltos üvegén. Csak egy kedd és nemsokára véget ér.
2017.09.12.

Motel

 Kényelmetlen felesleges és gusztustalan dolgok vesznek körül. Egyáltalán nem zavar. Itt fekszem egy ócska motelszobában, éppen haldoklom. A plafont nézem. Megannyi repedés vakolathiányos folt duzzanat és furcsa vonal. Akár titkos térkép is lehetne. Valami rejtett dologról, ami megváltja, megöli, esetleg kiöblíti a remény után loholó emberek életét.

Miért és hogyan kerültem ide? Erre már nem lesz idő. Egyre többször és hosszabb időre hagynak ki az érzékszerveim, talán eszméletvesztés, vagy épp kaparják, még össze bennem az élet maradékát.

Elég pocsék ez így háton. Kihűlt ragacsos vértócsában a hátam felül, a jobb vállam és a tarkóm. Hideg és szomorú.

A szoba az a tipikus undorító nyugati szálláshely, amit aprópénzért megkaphatsz. Koszos képernyőjű Tv, elől a pornócsatornákkal. Normál, leszbikus, Gay ebben a sorrendben. Aztán jönnek a filmcsatornák, majd a hírek valahol hátul.

Az ablak? Mocskos szürke. Nem engedi be, inkább rugdossa keményen kifelé a fényt, ami valahogy mégis átcsúszik valamennyire a két üveg között. Egy háromlábúvá nyomorodott asztal. Egy ócska szék.

A meghatározhatatlan korú formájú és állagú vetett ágy. Tele történetekkel. Tele spermával, amiből a falra is jutott, mikor a kéjgyilkos az utolsó nőt fojtotta meg itt. A nő akár szép is lehetett volna valamikor egy másik városban. De itt kínhalál várt rá. Kitüremkedett erek a nyakán. Hörgés a túl rúzsozott ajkain, Kidülledt szemek, melyek már a halált látják két lépésnyire az ajtótól. Gonosz rajzfilm figurává vált felpuffadt arca, avval a duzzadt kilógó nyelvével. Nyála a párnán, a kéjgyilkos tenyerén.

Aztán a különböző szőrzetek. Legtöbb női fanszőrzetből keveredett az ágynemű közé, alá és az ágy alatti padlóra. Hihetetlen menyi furcsa gusztustalan mocskos és valljuk be undorító dolgot képesek művelni egymással a semmit sem veszthetek állapotban lévő egyedek, mikor szabálytalan formákban és időkben párt alkotnak némi időre egymással.

Valaki a pénzért, aztán akad, aki a beteges és suttogó démont akarja jóllakatni önmagában. Van aki, mert éppen ráér, hiszen mindegy, mikor és merre viszi az út.

Van itt még rég elporladt óvszer, némi kokain, gumi istennő dugója megrágva. Kitépett vörösre lakkozott női nagylábujj köröm. Ezernyi jele annak, hogy a söpredék, ahová én is tartozom, mi mindent kiad és bevesz önmagából önmagába, csak hogy kitekert pózokban láthatatlan üvöltő aranyló, vagy éppen tükröződő függönyökön át nézze azt a valóságot, amiben él, amit táplál, és amiből mindenáron menekül.

Elég megalázó, hogy evvel telik el az időm vége. Semmiféle sorsszerűt, bocsánatot esetleg megbánást vagy bármi maradék emberit nem érzek. Egymás után meghozott döntések láncolata juttatott ebbe a szobába, ebbe az egyre kényelmetlenebb pózba egy vértócsa szélén. Hallom, ahogy a WC kagyló böffent párat. Már nem lesz tisztább. Ahogy már semmi sem lesz az. Nevek kellene, hogy felbukjanak belőlem? Hisz már a sajátomra sem emlékszem. Kit szólítanék? Már mondanivalóm sincsen. Igaz abból sosem volt sok. Valaki leolthatná a szemközti teraszon a neont, fáj a szemem és nem bírom csukva tartani. Az idő? 23:47
2017.09.05.

November csendje (téli dőszámítás)

Szóval nem tudom számodra milyen az érzés. Az érzés, hogy itt hagyod ezt a helyet mindörökre. A szemközti kapu mögül már nem morog rád az a szomorú eb, ha éjszaka érkezel. Nem látod többé a nyírfa fekete-fehér mintáját és nem bámulod itt a lassan lehulló falevelek halott táncát sem.

Ahogy halványulni fognak a dolgok, már nem fog jelenteni semmit az itteni pékségből jövő friss kenyérillat. A buszok letargikus nyögése és dízelolaj szagú ajtónyitása a szuszogással. A bitumenbe rajzolt hajszálerek mintája melyek között nyáron a forróságtól bátor, vagy szédült hangyákat nézted megállva, melyek jó nagy kitérőkkel és összevissza kanyarokkal, de rendesen közeledtek az utca közepe felé semmibe véve azt a vonalat, amely szürkébben jelezte: – az autógumik ott rohannak el.

Talán az emberekhez kapcsolódó hangszínek és akcentusok felejtődnek majd el először. Egy öreg morgó folyton duzzogó férfihang az utcából. Egy életvidám büszkeséggel és életigenléssel teli tinédzser lány hangja a gangról. A bolti eladóhölgy mély tónusú, de melegséggel átitatott hangja.

Tudom, hogy Ő tetszik neked, és hangját hallgatva a hátsó gondolatok között minden alkalommal kissé kopott erotikus képek jelennek meg, ahogy ő egy karosszékben sötét lila kombinében, Te előtte térdepelve egy enyhén dohos szagú vastag szőnyegen. A szád, ahogy a térde bőrét csókolta finom nyálnyomot hagyott. Most az arcod pihen, a térdén az ablak felé nézel. Gondolataidban egy hosszú mindent és mindenkit kimerítő nemi aktus, vagy pedig egy hirtelen előkapott mosollyal és ázott kiskutyaszemekkel elkezdett menekülés mély sóhaj a lépcsőházban keveredik össze miközben zsebre teszed az aprót és sármosan hangzó ’kezicsókolommal köszönsz el. –

Aztán az arcok is lassan szétfolyó színes labdákká tompulnak el. – Talán az északi szélben alakjukat vesztő vattacukorhoz hasonlítanak a legjobban. Jelentéktelenné válnak a kereszteződések, a lámpák, a fények a bárok bejárata fölött. A hús, a hamburger, a pizza és a kínai büfé íz illat koktéljai. Más ízű porral fújja tele majd a más szél az itt hordott ruháidat.

Sosem jössz vissza többé. A szomorúság, megkönnyebbülés, izgalom elegyével ülsz a pulthoz a szokásos sörért és rövidért nyúlva rezzenéstelen arccal hazudod a csaposnak – Persze holnap is beugrom munka után vagy estefelé. – de a cipőid már egészen máshol kopogó lépteid hangját visszhangozzák magukban, pár csepp az italból a bal kopott orrán köt ki álnok kis foltokat hagyva.

Ahogy kilépsz az utcára a köd és a fényszmog fölül vadludak gágogását hallod. Az utcazaj, vagy a sör mellé kért második rövid hatása lehet, de nem tudod eldönteni, délről jönnek észak felé, vagy fordítva? Nos, holnap hajnalban ezt a kérdést neked is nehéz lesz eldönteni. Északra a jól ismert erdőkön és vadjárta ösvényeken túlra, ahonnan egy gyermekkor kalandjai, háborúk füst sejtjei, rozsda nyúzta lánctalpak már nem is létező nyomai suttognak néha át a vadkerítésen. Szóval irány a lehunyt szemmel is látott kék hegyek halmain túlra?

Keletre semmiképp…
A nyugat lerágott csont: szerelmek, kétforintos postai bélyegek, kettészakadt fűzők a bakancsban. Á! – Szóval nem..
Marad dél, igen délre.

A főút aztán a hegyek itt is a tv toronnyal. Aztán a tó, ami folyton hideg. Boruló matracok halszagú tenyerek, szóval nyarak emléke. Mennyire képtelen az érzés, mikor a hóesésben a strandok forró hanyatt fekvését akarjuk visszakapni. Nyáron viszont egy rosszul meggyúrt hógolyó csattanása a hajban. Az igen! Az nagyon jó lenne. Felét a markunkból… Tömnénk a szájba a jéghideg cseppeket… Nyelnénk boldogan.

A tavon, emlékeken, tegnap elfogyasztott ételek ízén, a sokezernyi lépés előtt ott van valami. Valami más, ismeretlen nyugodt megbízhatóan elterülő föld, amit még nem ismersz. Ugyanígy meg fogod hódítani és ugyanígy meghódít. Ugyanígy otthonná épül pár évre, amíg meg nem érik a torokban az a finoman szorító érzés.. El…
2016.11.10.

Valami a ház előtt ( befejezetlen ) talán végleg

A kezdet /előszó /

Az ablakhoz lépett. Kezében a hirtelen ébredés után melegített forró kávéval nézett át a függönyön. Többször tágra nyitotta majd összehúzta szemeit ez persze nem sokat segített hisz éjszaka volt A csészében a kávé gőzölgött, a tarkóján valahogy mégis hideg rémülettől álltak égnek a szőrszálak. Van ott VALAMI!

Igen ott az utca felől, hogy a kerítésen innen vagy túl azt nem tudta eldönteni. A sok hunyorgástól fáradt szeme – egyébként is éjszaka volt – a formát, a színt sem tudta igazából eldönteni és a gyermeki belényilalló és szinte gúnyos félelemtől minden mozogni és támadni látszott. A szemközti ház homlokzati ablaka hatalmas szájként. A diófa ágai görbülő karmokban végződő ujjakként. A közvilágítás halogén izzója könyörtelen szemként támadt rá.

Eszébe jutottak azok a nagyjából négy évtizeddel ezelőtti esték, mikor szülei egyedül hagyták és ő a lakás minden lámpáját feloltotta, hiszen minden homályos sarokban és minden sötét szobában lakott egy szörny, egy olyan igazi RÉMÜLETES, melyet csak a gyermeki képzelet képes megalkotni.

Aztán az a negyvenegynéhány éves fejjel igencsak nevetségesnek ható, de akkor ott éjszaka teljesen kézenfekvő gondolat következett: TUDTAM! Igaz volt, mind – mind. A Mumus a szekrényben.

A Vámpír az idáig elhallatszó éjféli harangozásban. A Kepecek az erdőszéli fák és bokrok között suttogva, lopakodva, de néha azért rálépve néhány száraz ágra, hogy tudassák a földútra tévedőkkel, igen itt vagyunk, figyelünk téged!

A második nagyjából hasonlóan nevetséges gondolat, amit hangosan ki is mondott két korty kávé között – igen, le kellett volna engednem elalvás előtt a redőnyt. Hiszen amit nem látok az nincs is. Pár hete, igazából mióta a lány elment és így egyedül aludt, sosem húzta le a redőnyöket.

Előfordul, hogy így indul el egy történet.

1.

Avval a nagyon hirtelen ébredéssel kezdődött minden. Éjszaka és persze töksötét volt. A félbemaradt álom szaga – a fenébe is- bűze még áradt a zsigereiből. Nem szerette ezeket az álmait. Nem rossz álmok rémálmok voltak ezek, hogy jók –e, hát ez sem derült ki hisz hirtelen végük szakadt. Sötét volt persze itt ott elejtett fényekkel és kellet néhány másodperc arra, hogy feleszméljen és rájöjjön hol is van.

Nyár volt. Talán július vége, augusztus eleje. Azoknak a furcsa óráknak, perceknek egyike, melyek még igazán éjszakai, de már mégis kissé hajnali perceket szülnek. A részegek még nem értek haza a bárokból, az emberek még álmaikban sétáltak. Kevés pár már szeretkezett visszafogott sóhajokkal, a másik bőrére tapasztott szájjal nyomva el halk nyögéseiket. Többségük még a gyermekek ébredése előtt, és néhány szerencsés a szinte sosem pihenő szenvedélytől hajtva. Néhány madár már hangokat hallatott, szinte gúnyolva az éjszakai ragadozókat tudatta, hogy ÉL! Persze a nappali ragadozók elé időzítve jelzéseit.

Felülve az ágyon, bal kézzel megvakarva feje búbját ráeszmélt, hogy nem sok megoldás van a helyzetre. A legfinomabb, egy forró kávé a bögrébe – három cukorral kevés tejjel – nagyjából tíz percnyi önmaga elé bámulás, aztán ha sikerrel jár, vissza alszik, ha nem, akkor pár perc a mosdóban, esetleg egy gyors zuhanyzás, átfutni pár tv csatornát, még egy kávé és lassan el is indul a nap.

Enyhén recsegő derékkal felállt – hiányzott a lány – elindult egy finom kávét készíteni. Persze néhány csepp az abroszra, kristálycukorból is egy kevés. A lány szerint, olyan gyermekien, kedvesen tudott rendetlen lenni, amit legtöbbször finom mosollyal el szoktak nézni. Vannak, napok viszont mikor kicsattan az az egyáltalán nem erőszakos, de rosszalló mondat, mely után mindkét fél meglepődik. A lány azért, mert hónapok óta kinyilvánította rosszallását, ő pedig azért, mert nem értette miért is kapja meg a magáét. A kávécseppek a kapucnis pulcsi ujjába törölve, a cukorkristályok a járólap felé repítve és már rendben is vagyunk. Néhány lépés a hideg padlózaton és máris az ablakhoz ért A függönyt kissé félrehúzva kilesett át a kapun kerítésen a közvilágítás szinte érzékien finom fényébe bújó, de sötét utca felé. Hirtelen hátrahőkölt, annyi a szürke pulcsinak, és két kortynyi kávénak. Óvatosan a rémülettől tágra nyílt szemekkel újra kifelé lesett. Nincs tévedés – ott volt! Az éjszakai utca szűkmarkúan mérte a fényt, ezért eldönthetetlen, a kerítés melyik oldalán, de nagyon bízott benne, hogy kívül.

Az alakja? A mérete? Talán, mint egy murva halom? Egy nagytestű kutya? Méternyi ágfa? Nem sikerült igazán meghatározni. A színét éjszaka megtudni teljes képtelenség, majd világosban. A Fenéket! Még hogy világosban! Rémült zihálással leengedni a redőnyt, aztán vissza az álmokkal és néha kéjjel bélelt ágy legmélyére.

Takaró a fejre, a kispárna egyik csücske a jobb fülbe, a jobb kéz mutatóujja a bal fülbe. Rémülettől remegő félálomban eltölteni néhány órát és mire eljön a napfényben fürdő reggel az a valami már nem lesz ott!

Zűrzavaros remegéssel félelembe oltott sóhajokkal teli órák után madárhangokkal tűzdelt reggelre ébredt. Megfeszülő gerinccel lopakodott az ablak felé. Kíméletlen fénymorzsák lyuggatták át a hanyagul leengedett redőnyt. Észre sem vette, hogy halkan nyüszített a félelemtől, miközben résnyit húzott felfelé a redőnyön és kilesett. A rohadt életbe! Nyilallt belé a felismerés. Ott van!

Nevetségesnek ható remény: Legalább a kerítésen kívül. Azon a keskeny füves részen, ami elválasztja a kerítéstől az árkot, aminek túloldalán már az utca szürke csíkja terült el. Távol egy dízelmozdony dudája kapaszkodott egy tehervonat agresszív zakatolásába.

Képtelen gondolatok csapódtak a koponyája belső csontfalához: Sosem lépek ki többé a házból! Felhívom a rendőrséget, hogy van ott valami! Felhívom a lány ismeretlen szüleit, mert a büszkeség erősebb lábakon állt, mint a félelem és üzenetet hagyok a számára – mielőbb tüntesse el azt ott a ház elől. Barátokat, ismerősöket elérni a bárból, hogy köszönöm szépen, de a részeg vicceknek is van határa!

Sosem Rajongott a meglepetésekért. Kifejezetten gyűlölte, ha már a nap legelején történt valami rossz, amitől belé nyílalt, hogy ez a nap sajnos már nem lesz olyan, mint például a tegnapi, szóval jól el van cseszve. Szinte egész testével érezte, a bőre finom remegéssel tudatta az aggyal, majd az agy sugározta valami elbaszott rádióként, de jól esne egy CIGARETTA! Vegyült össze kuszálódott gondolatai rossz ízű vizébe némi realitás is. Egy cigi nem fogja eltüntetni azt a ház elől. Sokszor próbált már itallal és mellette dohányzással eltüntetni dolgokat az életéből, de sosem sikerült. Ócska bárok szagában, szakadt pultok sarkában, lepukkant pincérnők, és arrogáns pultosok tekintetében talán még fellelhetők ezeknek a próbálkozásoknak a nyomai.

Azt szinte ösztönösen megértette, hogy az a valami ott kint csakis ővele lehet kapcsolatban. Nincs köze semelyik szomszédhoz, sem az önkormányzati szervekhez, vagy a közterületeket gondozó társasághoz. Miért pont én? Nyilallt belé az örök kérdés. A kérdés, amit barátok, szeretők, önmagukat bölcsnek tartó szektaszökevények, altatóorvosok hallottak tőle ezer akárhányszor. Miért velem történik ez? A válasz általában elmaradt. Kényszeredett mosolyt persze kapott helyette számtalant. Ugyanúgy, ahogy érthetetlen maszlagot is, ami számára megemészthetetlen maradt és így rövid időn belül el is veszett.

Szinte letaglózta a nyers erő, amivel visszavonhatatlanul előlépett a számára nem túl jól hangzó valóság: Tenni kell valamit! Egy elvesztett reggel, egy elveszett reggeli.

Zilált gondolatok, rémület és egy átkozott, pont ezekben a pillanatokban csipogva lemerülő (bassza meg, de hangos) telefon. Így kezdődik el ez a nap.

A nap odébb jutott a horizonton. Az idő persze nem múlt, inkább valamiféle masszaként nyúlt meg és szinte semmit sem javított a lelkiállapotán. Egy rövid – jaj de fáj a gyomrom, ma nem mennék be – kezdetű email a főnöknek, egy hűvös selymes konyak reggeli gyanánt. Rövid zuhany, aztán pár gönc a testre, az összhatását jobb, ha nem is említjük.

Kilépett a bejárati ajtón remegő térdekkel.

Amúgy szép nyári nap volt. szuper kék éggel, tejszínhab felhőkkel és valahogy olyan élettől remegve, zajongva, lüktetve. Óvatosan közeledett a nagykapu felé. Kilépett. Biztonságos távolságból körbesétálta azt. Nem érzett semmiféle szagot, füstnyomot. Sem a föld nem volt körülötte feltúrva, sem a füvön nem látszott semmiféle sérülés. A füve szála sem görbült – mosolygott egy rövidet magában. A színe? Este a bárban az első sör közben sötétkékként említené, aztán lassan eljutna a feketéig. Talán nem is birtokolt semmiféle színt. Talán ez volt a belőle, inkább miatta felcsattanó rémület egyik szülője? Hogy meghatározhatatlan volt az alakja a színe a mérete. Nos, a méretét valahol egy bevásárlókocsi és egy fél kukásautó közé lehetne elhelyezni. A félelemhez kötődött még valamiféle szomorú bizonyosság is. Most már mindig itt lesz. Minden nap, minden éjszaka. Éjszaka küszködő álmokat lövell ki magából hajnaltól alkonyatig. Napközben megvalósulatlan utolsó fenn maradt vigyorgó száraz levélként függő vágyakat suttog, hörög majd titokzatos frekvenciákon. Azokon a folyosókon például, ahol a képek és a hangok be-bejutnak az álomba is nyugtalan dűnéket húzva hosszában a lepedőn. Elgyengülve a szerteszét csapongó gondolatoktól hanyatt dőlt a fűben persze elég távol ATTÓL.

2.
A lány elment. Alaposan megvizsgálva a mozzanatokat, ez senkit sem lepett meg. Valahogy benne volt a pillanatokban. Az együtt belélegzett levegő ízében, ahogy feljebb jutottak egy domboldalon és visszanéztek a városra. Abban, ahogy kézen fogták egymást a néhány pohár –lozé flöccs – után szemtelenül és elég gyorsan kanyargó lépcsőkön felfelé.  Már a nappalok első pillanatai a frissen lefőtt kávé gőze is magában rejtette azt a vége érzést, ami aztán kinőtte magát egy estén.

Az ölelkezések felszabadult nyugalma is jobban hasonlított arra az érzésre mikor egy hosszabb könyvet kiolvasva csak ülünk némán elhagyottan tudva, hogy nem kalandozunk többé a főszereplővel idegen tundrákon, széllel alaposan kibélelt prériken, rongyos halálszagú csatatereken és idegen nők párnáin sem, miközben a Wermacht-ban rendszeresített csizmában menetelünk hajnalban talán Moszkva felé.

Igen eléggé elhagyatva érezte magát, ahogy mélyeket lélegzett a lány hófehér és pihés köldökére hajtott fejjel. Persze sohasem beszélt róla, ahogy a lány is többnyire hallgatott a szeretkezések után. Csak a zuhany alól visszatérve engedett fel, már mosolyogva tervezett valamit estére, vagy a következő napra.

Az erdő. A lánynak izgalmas séták furcsa vadnyomokkal a csapásokon, Apró vadürülék az ösvények mentén. Egyszerű, de igazán telt színű vadvirágok bújtak el a bokrok alatt. Szerencsésebb napokon Őzeket is láttak hol egész közelről, hol abból a távolságból, ahonnan már minden földhalmot, kisebb bokrot és széltől mozduló arany és sötétbarnán hullámzó fűszálakat. A lány szerette a harkályok kopácsolását, a cinkék vidám beszélgetését a feketerigók és a szajkók hangos méltatlankodását, amiről sosem tudták eldönteni, nekik szól, vagy valami vad oson el a közelben.

Neki inkább valamiféle terápia volt a séta. Szerette a hollók ritka krákogását, az egerészölyv vijjogását, amint egyre feljebb és feljebb köröz. Valahogy kitisztult a fák között bolyongva, mintha néhány dolgot csomagokba rejtve önmagából, kendőkbe kötve a legnagyobb bükk és tölgyfák ágaira akasztott volna. Szerette ezt a közös mégis egyedüllétet. Ősszel és tavasszal boldogan nézett az ég felé, ha nagy V alakban húzó vadlibákat látott és a gágogásuk folyton elvágyódást ébresztett a szívében. Ugyanezt az érzést hoztál el – majd vitték magukkal a mély dübörgéssel a táj felett elhúzó légcsavaros repülők is.

Elmenni innen. A Bárhová. Gomolyfelhők alá képzelt tájra ahol nem is tudni mit kezdene magával. Nem is kézzel fogható életet képzelt el ilyenkor. Egyfajta zűrzavaros keverékét annak, ahogy gyermekkorában, a tyúkólban is elrejtőzött, hogy az eleséget dézsmáló verebeket bámulja. Sokáig nézte a gőzmozdonyok lassan eloszló füstjét a kapu mellől. A fiatalkori fahasogatás derék recsegtető izomlázát, ami keveredett a láncfűrész kipufogó, a fűrészpor, az izzadtság és a hűs fröccs szagával.

A férfikor hosszú üldögéléseit a hátsó lépcsőn, soká nézve egy elhaladó elmosódott felhőt és nem tud mit kezdeni az idő múlásával.

A lány szerette az erdőt, ő inkább tartott tőle. Mindkettőjüket vonzotta.

Szóval ebben a szerelembe az első pillanattól bele volt ültetve a vége. Nos, minden szerelembe bele van ültetve a vége.

A lány durcás arccal csípőre tett kézzel vágta oda néha, hogy pocsék zenéket hallgatnak. Ő erre folyton gúnyos vidám mosollyal válaszolta, hogy szörnyű filmeket néznek.

Ami leginkább összekötötte őket az az elalvás előtti percek és az alvás volt. A meleg takarók sok idétlen kispárna és sötétbarna plédek puha és illatos halmaza. Attól a néhány négyzetcentimétertől merültek mélyen álomba, ahol a testük összeért. Ez folyton változott. Lehetett a csípőjük, az egyikük ujja a másik tarkóján, a tenyerük, akár a hátuk is, igaz háttal folyton lehúzta a lány takaróját. Sosem értette, hiszen vékonyabb, de mégis mindig melegebb volt. Folyton változott az is ki alszik el előbb. Napközben horkoltál és betakartalak szavak váltották egymást a gőzölgő teásbögrék felett.

Aztán szinte leheletként mindig, vagyis még ennél is kevesebb adagokban olyan elhagyott, megázott őszi avar illata-szaga lett a dolgoknak. Mindketten érezték, de senki nem beszélt erről az egyre erősödő érzésről.

Néma délután volt. A csendbe belemart néha egy távoli tehervonat. Magányos kutyák vonyítottak egyet-egyet a sarkoknál barna rozsdafoltot növesztő kerítések mellett. Egy tavaszról, őszről, ki tudja már, fenn maradt sovány falevél elindult lefelé, mintha gyönyörbe és elmúlásba suttogta volna elnyújtva: gravitációóó.

Pattanásos képű kamaszok hajoltak sértődötten kötelező olvasmányok fölé. ahogy megvénült férfi motyogja néha régvolt szeretői nevét, úgy suttogva, vágyakozva okostelefon márkákat.

Az idő, mint egy folyton gyűrűző pocsolya (a kő már sehol) a háromnegyed kettő és a negyed négy között felcsavarodott a szemközti fák törzsére és nem mozdult. A lány a legfurcsább ruháit vette fel Kért egy forró kávét kint az udvaron. Miután megitta a csészét a fűben hagyta. A nyikorgó kapuból még egyszer visszanézett. Egy ideig kavicsok ropogtak a léptei alatt. A bitumen szürke foltjai csak pár lépését követték, Az idő lecsavarodott a fák törzséről át sóhajtotta magát a fél ötbe. Elment a lány.

3.
Résnyire nyitotta az ajtót. Kinézett a néptelen utcára. Majdnem teljes volt a nyugalom, távolról egy kutya vonyítása hallatszott, ahogy boldogan üdvözölte a főúton elsiető mentőautó szirénáját. – Rohadt kutyák! – jutott eszébe. Holott szerette a kutyákat. A hajnali vonyítás és az esti X akták rész legjobb részeibe beleugatás dühítette.

Az a Valami (most már ez a hivatalos elnevezése) persze még mindig ott a ház előtt. Persze ez hónapok óta így van. Személyisége egyik fele teljesen hozzászokott. A másik viszont még sokszor meglepődik, sőt megretten a Valamitől. Most hogy sötét van odakint, egész nyugodtan szemléli, de egy lépésnyit sem közelítene felé. Így az ajtóban állva is érzi, ahogy a tarkóján felborzolódnak a hajszálak az ösztönös félelemtől.

Élénken vissza tudja idézni a rosszullét rettegés pánik triumvirátusát, ami akkor támadta meg, mikor rájött, hogy a Valami csak az ö számára létezik. Nincs bejelentés, nincs elszállítási kötelezettség, közterületen történő intézkedés sem. Semmi olyan nem történhet, amibe mást – másokat is segítségül hívhatna, mivel másnak a Valami egyáltalán nem létezik.

Hetek teltek el azóta, hogy a Valami megjelent – hónapok, hogy elment a lány. És inkább letargikus, mint izgatott nyugalom árasztott el mindent. A gondolatokat, a mozdulatokat, a beszélgetéseket, az utcát, a várost, az erdőkig innen nem látni el, az egész környéket.

Talán szerette azt a nagyon halvány remegést, inkább csak rezgést, a testében, amit akkor érzett, ha eszébe ötlött a lány. Bármikor fel tudta idézni az alakját (igen meztelenül is) a mozdulatait. Ami megdöbbentette, már nem emlékezett a hangjára. Egyszerűen elmúlt kitörlődött az emlékezetéből. Lehullott azok közé a dolgok közé, melyeket eltemet a lélek. Kitudja, mi irányítja a válogatást? Emlékek tűnnek el azért, hogy meg ne őrülj.

Azért hogy fájdalmak enyhüljenek, De ártalmatlanok is vesznek el sorban. Nos, ezekre késő éjjel, kora hajnalban, vagy két pohár bor után barátok társaságában kutatja az ember a választ.

Órákig képes az eget bámulni. Mostanában a nagyon kék ég a kedvence. Szereti a szürke esős, nem is tudom, őszi eget is. A köd viszont pár nap után nagyon lehangoló tud lenni. Szereti hallgatni az esőt, azokon az unalmas délutánokon, amikből egyre szürkébbeket lépve egyszer csak lucskos este lesz, utcai fényekkel, pocsolyákban fékező autókkal. Párába hajló külterületi részekkel senki által sem járt sötét ködbe zárkózó erdőkkel.

Tudod, van az a film. Mikor a csontig – bőrig elázott stoppos betér az út melletti helyre (se kocsma, se büfé, se bár), olyan szomorú kopott elhagyatott, akár az emberek odabent. Nos, a férfi belép, egy ital, pár méregető tekintet, pár szó, némi borravaló. El sem lehet dönteni, ő volt szomorúbb kint az éjszakai esőben, vagy az emberek idebenn a pult mögötti lánnyal együtt.

Ahogy azt sem: A hely lett egyre színtelenebb a bennlévőktől, vagy a bennlévőket szívta fel lassan a Devil’s road. Minden és mindenki elvesztette a színét a körvonalait, az idejét, az ízét (talán a kávé és a hamburger is szürke volt). Jóval hátrébb a parányi parkoló és a lyukas olajoshordó mögött állt egy tölgyfa. Hatalmas, olya igazi aggastyán erős és bölcs. A filmben egyedül ő érezte ismerte az időt. Hiszen benne volt a testében, minden gyűrűjében.

A levélhullások és a kizöldülések váltakozásában. Egyszer egy részeg sofőr hajtott a törzsének. Saját hóvihart kavart magának az ágairól lezúduló porhóból. Máskor katonai helikopter zúgott el felette olyan alacsonyan! Alaposan megtépte frissen kizöldült ágait.

Legjobban az őszi éjszakákat szerette. Ilyenkor vadak (szarvasok, vaddisznók) jöttek hozzá a vadonból. A szarvasok folyton félve minden zajra megriadva, míg a disznók trágárul röfögve nemtörődöm falánksággal ették diszkrét koppanással lehulló termését. A makk pár nap alatt el is fogyott, igaz a kitartóbb állatok az avar alól pár szemet kapartak elő még. Az öreg tölgy ismerte érezte a múló időt. Ha tudott volna beszélni, talán meg is szólítja az erre utazókat. Elmondja, hogy holnap az első havazással igazi alakot ölt az eddig csak a falinaptárokon szunnyadó tél. Figyelmeztet a holnapi viharra, amit a levelein suttogó pára érintéséből olvas ki.

Hasonló gondolatai támadtak az eltökélten végzett hanyatt fekve eget bámulás közben.

Borzongás futott végig a tarkójától a derekáig végig a gerince. Ez most nem a jó ismert, de folyton meglepő félelem, ez az őszi jó sötét hajnalok hűvöse. Becsukta az ajtót a konyha felé nézett. Egy kávé. Már megint. Sötét van odakint és ő egy kávét inna. Szinte hanyatt lökte a fejében hirtelen megjelenő kérdés. Mi fog történni? Mi lesz ha? Mély lélegzetet vett és próbálta visszaterelni a gondolatait a pánik felől aránylag normális útra. Gyáva vagy! Közölte önmagával a fejében a hang. Tudom. Válaszolta halkabban ugyanaz. Kínjában elmosolyodott, egy soká benntartott mély lélegzet után elindult a konyha felé. Nem sokat érzett a hideg kőből mókásan csattogtak a talpai. A múlt esti kávét melegítette fel két cukorral kevés tejjel és jó forrón.

4.
Finoman rezgő szinte alig hallható zajra ébredt. Odakint félig világos volt már. Hirtelen arra gondolt, hogy rohanni kell, mert ismét el fog késni. Szerencsére eszébe ötlött, hogy hétvége van, talán szombat. Félredobta a takarót, kiengedve így a szobába az alvás közben gyűlt testmeleget. Odatámolygott az ablakhoz. Szemeit dörzsöve kilesett. A zaj mintha a falból vagy az ablaküvegből jött volna. Esett a hó!

A földet illetve a gyepet úgy négy-öt centis hó lepte már. A fák koronájában is megállt az ágak elágazásainál a törzs egyenetlenségeinél. Úgy közép tájt az öreg almafán lógott egy inkább sárgult, mint barna, öregre aszott levél. Mostanra a szárán és felső szélein hópelyhek pihentek meg lassan összeroppantva egymást, így válva fehér egésszé. A levél nem bírta tovább, Elengedte a vén fát és mindenről lemondó mégis szép nyugodt zuhanással elindult a fehér leplű föld felé. Itt bent a szobában orrát a hideg ablakhoz nyomva is szinte hallotta a sóhajt, – végre. Rövid hópelyhek között töltött pillanatok voltak ezek és a levél havat, földet ért. A fa érzékelte ugyan a változást és azt, hogy most már teljesen meztelen, De azon kívül, hogy a fagytól nagyon halkan recsegő ágait kissé összébb a törzse felé húzta nem tehetett mást.

Ő végre ellépett az ablaktól, fázott a talpa, meztelen teste megborzongott. Hol a tegnapi pólóm? És a zokni? Végül teljesen felöltözött, persze mindenből a tegnap este földre dobottat.

Én, mint kedvelő, függő, szenvedélybeteg, mittudomén – tudom, unalomig ismétlem: Megkönnyebbült mosollyal melegítette meg a tegnapról maradt Kávét.

Arra gondolt hátha most történik végre valami. Elég sok hó esik és belepi a Valamit, ami így egyszerűen megszűnik létezni. Vagy kibírja addig és majd olvadáskor oszlik el a latyakkal, hólével együtt. Akár egy éjszakai kemény fagy is megrepesztheti, darabokra törheti. Szíve mélyén tudta, hogy nem szabadul meg tőle ilyen egyszerűen.

Igazából csak annyi volt már az egész, hogy a Valami egyszerűen ott volt. Nem mozdult semmi. Nem változott semmi. Na, jó nyáron remegett kissé felette a levegő. Egy elhullott gyíkot is talált nem túl messze tőle, persze nem mert túl közel menni.

Szóval ez nem egy horror film volt, hanem a saját élete. A Valami nem fogja feldarabolni, kivéreztetni, megerőszakolni. Semmiféle fizikai érintkezés nem fog történni. A valami lénye nem ez. Maga a létezése a mozdulatlansága, hogy belé van sűrítve minden szorongása, félelme. A rémálmai, a hidegrázásai.

A saját lelkéből a saját szemére belülről kivetített lidércek, szörnyek és egyéb saját lélegzetében élő lényei. A pillanatok, ahogy két lépés között meginog néha a tiszta terepen, akár a járdán, vagy a padlón. Közben attól retteg, hogy elvágódik.

A szeretkezések, igen a gyönyör cseppjei közé rejtőző félelem.

Édes, de korbácsként vág, csupasszá vált bensőjébe a kapkodott levegő, mikor a gyönyörtől még nyögnie, suttognia kellene valamit, de a hirtelen az ágyékára és a mellkasára lépő félelem alig engedi levegőt venni.

Maga a szinte anyagi sűrűsége volt a félelmetességének az alapja. Az hogy egy emberi lény minden szorongása, félelme, rossz érzése, rémálma egyszerre együtt alkotta a Valamit. Semmi hullám, semmi kitüremkedés, repedés, vagy változás.

Egyforma sűrűségben egyforma sötétszürke rossz. Hiába vált egyfajta megszokott dologgá, hogy igen ott van kint a ház előtt. Ettől még összeszorította a torkot, megvacogtatta éjszaka a fogakat. Kiszívta a térdekből az erőt. Pihéket borzolt a háton és a tarkón. Frankón tudta tudatosítani Őbenne, azt hogy itt van. Ül, áll, vár, él, vagy sem de ott van.

Tehát a Valami rétegenként borította az életét. Előbukkant aztán eltűnt napokra, akár egy érc folyam egy külszíni fejtésben. Napok, hetek teltek el bármiféle történés nélkül, aztán hírtelen gyomron ütésként jött: Ott van! Még mindig a ház előtt!

Közben hideg és bőven havas tél lett Unalmasra nyúló délelőttök csendes havazással néha varjúkárogással A kéményekből időnként lecsapó füst szagával és a távoli vonatfüttyel, ami azt jelezte, hogy a hóesésen túl is van élet. Az aznapi első női lábnyomok a buszmegállóban, mintha gyenge parfüm illata lebegne. Hanyag hómunkások csikkjei áznak a latyakos és sós-fűrészporos utcákon. Sárga vizeletnyomok a betonfal mögött. Éhes kutyák ugatnak bele néha a főút folyamatos zúgásába. A macskákat sosem látni így télen. Csak a nyomaik kimérten és feltűnés nélküli sorban a havon és az elejtett madarak szétszórt tollai egy-egy bokor alatt mutatják, hogy itt élnek közöttünk.

Az esték gőzölgő teákkal bármikor szemétre dobható tv műsorokkal és kopott többször olvasott regényekkel teltek. Jól felhizlalta magát a sötét napszak, délután fél öttől egészen reggel háromnegyed hétig párnázta ki önmagával a vidéket. Tágra nyitotta a vadak pupilláit az erdők mélyén. Maradni késztette még az italozókat a kocsmákban.

A folyó két szélére jégszalagot növesztett középen a csobogás sem volt olyan hangos és vidám, mint melegebb időkben. Sőt a víz szinte csak suttogott mintha elhagyta volna a hangját a késő őszi esők idején.

A hó bármilyen furcsa fényesebbé változtatta az éjt. Ezüsttel szórta meg a háztetőket, a réteket, a felhők szürke hasát és ettől világosabbnak tűnt éjszaka minden. A havazások zizegése elálmosította a várost. Teljesen kihalttá váltak az utcák, béna sztrádákként csüngtek az útszéli hóban a járdák. Az előkertek közelebb húzódtak a kerítésekhez. A kerítések a gyephez a gyep az árkokhoz és az árkok az utcákhoz és így tovább. Szóval összébb húzta magát az egész város a téli éjszakákon.

Meleget adott a tetőkön keresztül a hófelhők felé. Azok visszaverték a hőt, de az sosem jutott el a rétekig, vagy azokon át az erdőkig. Már s vasútvonal előtt belekeveredett a hóesés közötti párába.

Itt még lehet nincs vége..