Szóval megmozdul a paplan. Átrágja megát a szürke zaj az álomfákról lógó csenden. A test finoman megremeg, néhány izom már utat keres az ébredés, kávéfőző felé kóválygás súlyos mérföldjei felé. A zárt szemhéjak még nem adják fel, útját állják a fénynek, erősen őrzik még az álmot, az utolsó képeit.
Megcsillan egy szemüveg, talán valami újra és újra felgyújtott mégis haldokló neon alatt:
A város magára hagyottan szuszog, talán nyüzsögne már, de a túl késő és a túl korán plüss bilincsei szorítják a csuklót, fojtják el a torokból kitörő hangokat, nem hagyva mást csak a padra hulló csendes eső cseppjeit a porba gyűrődő léptek áramvonalait és a bitument.
A férfi nehéz sóhajjal felébred. Gyűrött a lepedő, az arc és a bőr a bordák fölött. Rövid idő múlva forró kávéval a bögrében hajol újra a takaró alá.
Egy pillantást vet a papírdarabra az asztalon. Csukott szemmel is tudná a két szót, amit a nő vetett papírra. Azt is tudja előre, hogy mindenféle logika, tartalom nélkül ezt a két szót fogja mantrázni egész álló nap:
2022. június 17.
Nyála ezüsttel sodorja
Nem érint csak karcol
nem repül épp csak ébred
légy a monitor sarkán
zümmög ez fáj és
nem jönnek nem a szavak.
Túlfestettem a képet a szívben
túl sok a kék és túl sok arany
most torokban dühöngő áradás
talán zápor ami fojtogat
átkísér az úton ismeri minden léptem.
Éjszakai felhőkből facsartam magamnak ruhát
kívülről talán jól öltözött
és belül meztelen a váll a hát és a szív
halkuló bárban hűs ital némán
vigyél el innen talán délre.
Ennyi most a város
helyijárat zökkenők
és az éjszakai lények sóhajai
dőlnek a fáknak a hátnak
megrepesztik a csontokat.
Semmi csak hallgass míg
koszos cipők fűzői tekergőznek
lassú csillagok pukkannak szét
telihold ragad az ablakomra
a nyála ezüsttel sodorja meg elfüstölő álmomat.
Szóval ez szól most bennem rólad
félszoba félálom és apró hasadások
két lélegzet között elsötétülő Tv-k
lemerült telefonok szürkéje az ami
tart még hosszú sorokban hangok (neved).
2022. 06. 15.
A hajnal négy felé
Herkules a kerítésen ül
én a bárban
a folyó elhalkult
békanyál csavarja szűri
az éjt sötétkékből feketébe.
Kifordítják alvás előtt
a köveket lassan a hangyák
aztán a tenyérbe marnak
mert ne piszkáld ne piszkálj
csak lóbáld a lábad lóbáld a perceket.
Két szavad közt a lélegzet
ez most a város
olyan porrá tört vonatok
recsegnek de még
viszik tovább a hátamról az időt.
lehulló vakolat sóhaj pereg
vakolat ránc terjed szét
járdasziget kikötők
vasbeton legyek emeletenként
űzik egyre feljebb a kitárt ablakot.
Ha tudnám hogy hol vagyok
elmondhatnám neked hol vagy
de a válasz bent ragad a kérdés meg
elcsúszik a neonok alatt
csak a remegés áll terpeszben az utolsó taxik előtt.
Te tudtad hogy eljön én tudtam hogy elmegy
itt maradt gyűrődéseket ejt
a kabátokra az arcokra és az ölelések
titkos kis szekrényei alá
koravén ébresztőórákat húz a hajnal négy felé.
A paplan csak ásít
az elmúló elmúlás íze
ugyanolyan féktelen mit régen
jó kis kaland lenne ez ha főznél egy kávét
hangyák vonatok vakolat neonok hajnal négy.
2022. 05. 19.
Nyikorog mert ócska
Mert nem hagynám, hogy a lábamra lépj!
Tartsd be ezt a másfél lábnyi távolságot
mert nekem ennyi jutott
és megitatlak ha szomjazol
ételt is kínálnék ha éhezel
de ne kérj a csöndemből
mert az az enyém.
Itt ül a nyakamon a tarkómba
mélyeszti ezer körmét
elgáncsolna ha rossz az út de nem teszi
csak hallgatja sótlan lihegésem
ostoba nevetésem citrom facsarta savanyúját
a rothadó idő savát mossa le arcomról néha
dobhártyát szakít a zajjal a széllel hogy fájjon.
Erdőkig kísér vadnyomok sorát teríti sárba fűbe
avar és zöld levél újra itt van mind
hófúvás mert ócska a kabát
meleg zápor mert kimenni kell hogy néha járj
ő az altatóm macskakövek suttogják
ahogy kiteríti minden reszkető álmomat
nyikorog mert ócska az ajtó és ébredni kéne már.
2022. 04. 11.
Húrokon lóg a szív
Épp csendet játszik a város
lelassult percek húzzák a fényt
a panelek rejtekei fogadják be az árnyakat
kivénhedt fák tavaszról szőtt deres pókháló
álmai tartják a napot fent az ágak között.
A fagyhatáron innen madarak az ég kékjében
szélfútta hulladék könny avar por kavarja
pasztell barna ruhába a mégis meztelen járdákat
vakolat mozdul zuhanásba és suttogja: Igen
aztán eldobott maszkokon csattan szerteszét.
A fagyhatáron túl a nő az ablakban áll
tenyerében a bögre a forró kávé illata
beburkolja a keserűt kisimítja az arcot a szépet
egy kevés édeset tűz még a nyelve hegyére
vállain kockás a pléd szeme még az álomtól nehéz.
Őt is körbeveszi egy város olyan halk hulladék
ropogás nyúlna át az üvegen ami csak neonok alatt
ébred és kirakat ketrecek mellett menekül
persze nem jut át a házak falain
csak kívül az utcák szélén dühöng.
A közelben folyón csúszik a múló idő
varázs ráncok hullámok kiskabátnyi nyár
és mokkáskanálnyi szerelmek a parton
a nő az ablakban áll bennem húrok
szabdalta homok és homok koptatta húrokon lóg a szív.
2022.02.09.
N o r t h m a N 