2017.

Csak a kabát bélése

 

Elveszett Méhkirálynők méze
hajnali metrókon ülve folyton
a lapos föld és a gömbölyű
óceánok között.

Partot érnék néha
de palack vagyok csupán
dugó és üzenet nélkül
karcos homokban félig.

Sem víz sem levegő lét
alulról kipukkadt mozivásznak
felülről ködbe ásított (öklendezett)
lakótelepek nyögik:

Elveszett elmúlt elfogyott
el.. mindegy már
havas bárpult a poháron nem látok át
de az íz rúg gyomortól fejig.

Már nem beszélek senkinek
csak a sorok közt ásítok
suttogok élvezek és táplálkozom
cipőm kopog a fekete járdán.

Szóval szakítsd le tépd szét
és vedd el mert ha nem
elveszi más aztán
csobogd a parton a folyónál.

Csobogd hogy éltél
mert elvesznek a dolgok
a zsebekből a kezekből a szívekből
csak a kabát bélése marad
és fent a gyárakon túl egy félhold.

2017.12.05.

---

Greatcoat blues

Egy nagykabát szélén állok
valami ár-apályban térdig
várom az első jégtáblákat
majd elvisznek jó messze innen
és felejteni hívnak majd az északi fények.

Egy nagykabát szélén állok
kicsit rojtos kissé részeg
de még várom az első hóesést
valami buszmegálló szélén
aztán el innen huss lopakodva.

Egy nagykabát szélén állok
tudom meleg van a zsebben
a szívben jégmezőket mutatnak
folyton szürkében hibázó Tv-k
a nyelv jégcsapot nyal.

Egy nagykabát szélén állok
olyan kicsire húzzák a tájat
ezek a távolról jött idegen
értetlen puffadt felhők
még az erdőket sem látom.

Egy nagykabát szélén állok
nemdohányzó hajnal
csapkodja tarkón
a tivornyázó éjszakát
még egy feles aztán egy forró kávé.

Egy nagykabát szélén állok
nincs ebben semmi hirtelen
inkább nyugodt hangtalan
mint egy téli éjszaka
semmi sem mozdul nem ölel nem fél.

Egy nagykabát szélén állok
elfordulhatnál mert amúgy meztelen
csak teríts rám némi szerelmet
egy cseppnyi vágyat
esetleg pár apró érintést.

Egy nagykabát szélén állok
minden és mindenki távolodik
csak az együgyű galambok
ülnek fenn a drótokon
kinn a város legszélén valami ár-apályban.
2017. október 17 

---

Neked földközel

Rövidre font sínpárok

haladnak iszap
és halszagú
szürke kis kikötők felé.

Szavakat keresek
riadtan próbálom
félkész, félholt
a fenébe félhold.

Ott lóg a sötétkékben
neked földközel
nekem az égbolt
néha ringatózik hidd el.

Tudod vannak
ezek az íztelen órák
sosem lesz keserű
sosem lesz édes.

Kikapcsolt tévék
képernyőjén bekopog
aztán aprót hagy
az asztalon a bánat.

Mentol lehelet
árnyjáték estek
párnákon puha
takarókon karcos.

Ölelés halmazokban
felhabzó vágy
szénsavas szeretkezéseink
függönybe hajló csend.

Kitárják a várost
mert reggel van
kávé illatban
álom maradékok.
2017. 09. 14.

---

Kiszaladtam az útra

Plüss magányom
ölelés
puha ősz suhogás
falevél lebegés
szél szaladón
érint tenyerem
szerelem
ahogy ö
lehet én
kavarog ködön át
esernyő paloták
koraest pirulák
kicsi kéz
pasztell a ruhád
selyem ér
a szívem
avar füst
a kabát.

Jön a szél
jön a szél
enni kér inni kér
jön a tél
falevél
repülj el
vadgesztenye
kopogás
fura íz a teád
hópehely
suttogás
közelít ösvényeken
térdepel
erdőkön át
mézízű kanalát
öleli a teád
plüss magányom
ölel és..
2017.09.13.

---

Réti virágom

Kakukkfű illat száll
Kint az üde réten
a szekér nyomában
a réti virág te voltál.

Az égen felhő vitorlák
hűs zápor kopogja fejemre
kop-kop szaladj szaladj
a réti virág te voltál.

Aztán a nyár
mezítláb csavargó
erdők közt dalolva
a réti virág te voltál.

Hosszú szoknyában jártál
karcsú bokád titokban
lestem én a fűszálak közül
a réti virág te voltál.

Mikor az udvaron daloltál
én elbújtam kút vizébe
hallgattam titokban
a réti virág te voltál.

Vihar mögött a szivárvány
mustot csepegtettél
szüreti csók ajkadon
a réti virág te voltál.

Messze rég a nyár.

Köd ballag a réten át
zúzmara csillog szekér nyomán
fák tetején varjak csőrén
milyen kár milyen kár.
2017.szeptember 7.

---

Napraforgók barnán

A bitumen
Bölcsessége kopog talpam alatt
a fényesre öltözött erdők illata
vagy a hajad szálai vállamon?
Megnyugtató körülöttem a csend.

A nyár
Buja lélegzettel kacéran
és mégis megnyugtatóan
változik ősszé szoknyáját felhúzva.
Égkék blúzban lépi át a patakot.

Az ősz
lámpákat gyújt koraeste már
sárga barna levelek fátylába
öltözteti vágytól remegő meztelenségemet.
Szememet könny és álom szorítja reggelig.

Kop-kop
Az út és a cipőm
egyek már e monoton ritmusban
sosem lettünk egymáséi.
Te távoli ég felé én közeli víz alá nyúltam.

Az idő
Kényelmes fotelbe ültet
nézem a létezőt az eljövendő a város felé közelít
az elmúlt az édes a keserű a fájó visszanéz.
Agg tél pihen a hajad szálain és a vállamon.
2017. szeptember 6.

---

Helyette szíven szúrtál

Stockholm szindrómám
így hívnak titokban
az érintésben leszakadó hámsejtek
a széltől fodrozódó ágyak
a kifosztott kikötők
a meggyalázott hajók
vitorlák zuhannak az arcomra
megvakulok.

Kisiklott a nyár
ahogy az álmokat cipelő
hangos és rozsdás tehervonatok
ott valahol egy vágány legvégén
leszakadt végtagokkal
virágokat szorít még a réten
de őszt húznak az égre
céltalan felhők.

Tehetetlen és mozdulatlan a táj
jóreggelt-et köhögő
hétfő száll a buszokra
fehéren kéken világít
a tenyerében a sehonnan sehová bérlet
a sofőr nem néz nem szól
csak menne már remegő térde
a ki-kihagyó gáz és kuplung felett.

Ahogy öltözöl mert meztelen voltál
ahogy táplálkozol és vízcsepp
indul az álladon lefelé vagy kifelé
a városból már magam sem tudom
meztelen talppal lépj a hátamra
csak ennyi volt mára a vágy bennem
helyette szíven szúrtál kimérten lassú tűkkel
de így is jó mert halott a nyár és az őszt ölelem.

Stockholm vagy Norilszk
a képeken kidőlt fákon villogó tv-k
lemaradt utazók elkésett szendvicsekkel
szerintem szerelem szerinted fázom
pulóver ujjában vészeltem át a hajnalt
nem akarok kelni – kávét ittam forrón édesen
föld felett és térd alatt esetleg oldalt jobbról
mintha ágyéktájon kötne ki egy utolsó hajó.
2017. szeptember 4

---

Tántorgó

Tántorgó nyárutó jobbra az úton
a halk szavú ősz előtt megállna
még de gomolygó felhők lökik tovább
kifelé a városból hűs bokrok alá rejtette
minden aranyát ezüst és bronz maradt.

Balról busz köhög
rég halott vagy már Ikarusz
olvadt viasz ködök a reggeli erdők
méz puha testét keresik lármát
kívánó kidőlt fákat felfaló hegyeken.

Te sem tudtad hogy elindulok
belépek a  bárba csak egy kávé
aztán mintha sosem jártam volna itt
rétek szél és melankólia hullámaira
taposva távolodom talán délnek.

Én sem éreztem hogy eljössz
pedig kitépett fűszálak és
menekülő rovarok érintéséből
sejthettem volna mert a nyár
utolsót rúg még az ajtómba aztán véget ér.

Őszre készül a borostám a hajam szálai
a kopott cipőm fejtetőn a lépcső előtt
a vadgesztenyefák a kanyaron túl
és a tv bennem ahogy filmet játszik
mezítláb fekszel egy padon lábujjal integetsz.

Szőlősorok közé vittél korai még de édes
én ragadozókért kiáltottam
erre gyíkok rohantak szanaszét
halott fák kérgét érzem még a tenyeremben
nincs bennem éhség szomjúság félelem.

Szóval évszak váltás rántja összébb a csontjaim
derékban térdben és vállban esténként fáj
éjszaka furcsa fekete-fehér álmokban sétálok
sosem volt és nem úgy volt történetekben
többségük lázas érthetetlen olyan függönyön túli.

Tántorgó nyárutó balra a síneken
most visszafelé húzzák a tehervonatok a délutánt
alulról hagyja el a napgolyó a felhőt
az esti gyors rendbe fog tenni minden mást
csak bennem marad meg a forróra hizlalt némaság.
2017. augusztus 22.

---

Lassan kihűlnek a tárgyak

Lassan kihűlnek körülöttem a tárgyak
a kővé vált idő recseg a párát öklendező
nyár dühödten és erőszakosan
menetelő talpai alatt
néha mintha megmozdulna.

Ilyenkor vagy hajnal vagy alkonyat
vagy egyetlen szeretőm az éjszaka
fordul dél felé hallgatag harmattal a hátán
épphogy kidugja az orrát a városból
aztán visszabújik belém vigyázunk egymásra.

Hol van már az a qurva ősz
szerelmek arany barna avarját teríthetné a szívre
megunt filmektől lázgörcsös mozik mellett
a bárokban italt tölthetne jég nélkül
valami szanaszét szakadt blues szól.
( egy szanaszét szakadt lélekből )

Epyleps felé vitorlázom megfontoltan
gyógyszerfüggők vagy függő gyógyszerek
eltökélt félmosolyával némi apróval mosdatlanul
a bal lábam fáj a jobb már nem is létezik
tanultam járni de repülni szerettem volna.

Lassan kihűlnek a tárgyak kávé két cukorral tejjel
szintén hidegen mert idegen vagyok itt
talán délfelé indulok el a vadludak csíkozta ég alatt
megnézem a hegyek hátoldalát vízbe mártom az arcom
azt hiszem sosem jövök vissza többé.
2017. július 31.

---

Ahogy az íz kopik

Szóval ez a már nem tél – még nem tavasz
ami belül éget kívül még hűti a bőröm
vasúti kocsik zakatolásába burkolt hajnal
kávéval ébredő reggeli szél
aztán gyenge eső űz az ereszek alá.

Az úton kavicsokat rugdaló idő
elszalad előlem majd újra felém
belök az ajtón a bárba
tölt egy italt és elmondja újra
hogy elmúlsz barátom bármit teszel.

Most nincs ideje a szónak
ha álommanó rúgna végre arcon
és aludhatnék két napig
negyvennyolc óra
kettőezer nyolcszáznyolcvan perc.

Ahogy az íz kopik a fény fakul
mérföldnyi kalandokat rejt a föld
a város mellett de a mindegy már
hullámai a vállon át a fülön be
egyenesen a fejben kötnek ki.

Kitömött tündérek és torzó
lidércek között téblábol a belül kék
kívül igencsak néma félelem
hátba vág indulnod kellene
hiányzik fagyot cipelő Novemberem.
2017. március 20.